Freud professzor hetvenöt éves.
Kevés tudós van, akinek a munkássága körül olyan heves tudományos harcok dúltak volna, sőt dúlnának még ma is, mint Sigmund Freud, aki most töltötte be 75. életévét. Pedig az emberi lélek szökevényeinek merészkezű kibogozója nem nagyon keresi a nyilvánosságot.
Hosszú évek óta zárkózott elvonultságban él Bécsben, szülővárosában és még egyetemi előadásait sem tartja meg. Csupán egy-egy újabb könyve emlékeztet arra, hogy még mindig fiatalos munkakészséggel dolgozik annak a tudománynak megalapozója, amelyet lélekelemzésnek - pszichoanalízisnek - neveznek.
Freud Bécsben szerzett orvosi oklevelet és eleinte főleg a szervezet vegytani problémái érdekelték. Később ideg-és elmekórtannal kezdett foglalkozni és a legkiválóbb francia idegorvosok mellett dolgozott. De mihamar csalódás fogta el azokkal a módszerekkel szemben, amelyeket az orvostudománynak ez az ága abban az időben alkalmazott.
Úgy találta, hogy ilyen módon sosem lehet kifürkészni és meggyógyítani az elmebetegségeknek és ideges tüneteknek bizonyos formáit. Döntő jelentőségűvé vált számára, amikor megfigyelhette, hogy Breuer, a kiváló bécsi belgyógyász, miképpen kezelte egyik hisztériás női páciensét. Breuer hipnotizálta betegét és hagyta, hogy hadd beszélje a hipnózis alatt azt, ami éppen az eszébe jut.
A látszólag zagyva fecsegés érdekes dolgokat látszott kideríteni: a hisztériás beteg görcsei és rohamai nem voltak sem „szimulálás”, sem „értelmetlen bolondéria”, hanem súlyos lelki összeütközések következményei, lelki konfliktusoké, amelyek még gyermekkorában érték a beteget, de amelyeket az nem tudott elfelejteni.
De hogyan van az, hogy a beteg maga mitsem tudott erről és csak a hipnózis derítette ki a tényállást? Az a magyarázat, amelyet Freud erre adott, valóságos forradalmat jelentett a lélektanban. Amikor megszületünk, nem tudunk a világról semmit. Minden új és ismeretlen számunkra. Színek, hangok, szagok, ízek, emberek, tárgyak, történések, összefüggések, fogalmak, amelyekről addig sejtelemmel sem bírt, ezer és ezerszámra zúdulnak az újszülött agyvelejébe.
De a későbbi élet folyamán is folytonosan újabb benyomásokkal ismerkedünk meg. Ezek a benyomások nem röppennek el nyom nélkül az agyunkból, hanem emlékek alakjában raktározódnak el benne. Olyan az agyvelő, mint valami óriás irattár. A temérdek polcon és rekeszben ott van mindannak a nyoma, amivel az életben valaha is találkoztunk.
Azoknak a dolgoknak az emlékei, amelyekkel gyakran találkozik az ember, mingyárt elől, jól hozzáférhető helyen hevernek. Senkisem felejti el anyja arcának képét, mindenki emlékszik arra, hogy mit jelent az a szó: Budapest. A távolabbi polcok kevéssé használt anyagát azonban lassan-lassan belepi a por. Sőt, mintha az újabb benyomások kiszorítanák ezeket a helvükről: elsüllyednek az agyvelő mélyebben fekvő régióiba, amelyeket a lélekelemzés tudatalatti névvel nevezett el.
