A rianás nagy veszedelem az utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte… De még veszélyesebb, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is ilyen zengéssel, ropogással megy végbe.
De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. Aki aztán azt észre nem veszi s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, amely nem éri a víz szinét.”
Az idézett leírást minden részletében nem lehet levesnek mondani. Sőt! Benne van a rianás sok jellemző eleme, helyenkint túlzásokkal ugyan, de az egyes elenek nem a tényeknek, a rianás kialakulásának, stb, sorrendjében vannak fölsorakoztatva. Az a csodálatos - és a nagy mesemondó képzelet világára jellemző -, hogy olyan színesen és helyenkint jól tudta leírni rianás részleteit, amikor azt valójában sohase látta. Mikszáth Kálmán „Jókai Mór élete és kora” c. munkájában írja, hogy Jókai maga bevallotta, hogy a rianást sohase látta, a durrogást sohasem hallotta, hanem arról Huray barátja beszélt neki egyszer-másszor….
A Balaton tudományos tanulmányozása folyamán Cholnoky a jég mechanizmusát teljesen átvizsgálta. Onnan lehet tudni, hogy a rianás a látszólagosan nyugalomban levő jégpáncél hosszadalmas, megismétlődő, folytonos nyugtalan mozgásának az eredménye.
Ha pl. a Balaton vize elérte a 0°-os hőmérsékletet és tartós hidegen a tó beáll, a jégpáncél az őt érő folytonos hőmérsékletváltozások következtében még rövid ideig sem maradhat nyugalomban. Képzeljük el, hogy a 0°körül befagyott Balaton jege növekvő hideg esetében -10-15 C°-ú levegővel kerül érintkezésbe.
Nyilvánvaló, hogy a jég felső széle igyekszik az alacsony hőmérséklethez alkalmazkodni, de ezzel szemben az alsó, a vízzel érintkező fele 0°-nál jobban nem hülhet le. A felső és alsó rétegek hőmérséklete között lényeges hőmérsékletkülönbségek következhetnek be, amit a jégpáncél nem viselhet el fontos mechanikai következmények nélkül.
A lehülés következtében a jégtábla felső rétegei össze fognak húzódni és bennük hatalmas, lefelé folytonosan gyengülő húzófeszültség támad. Az egyenlőtlen igénybevételek miatt a jégtáblának meg kellene görbülni és pedig úgy, hogy felül legyen a homorú oldala (1. ábra). A felgörbült jégre roppant erők hatnának, középen a víz felhajtása emelné fölfelé, két szélén pedig a vízből kiemelkedő rész önsúlya terhelné meg.
A jég belső, mélyen lehajlott része nagy húzófeszültségnek van kitéve és pedig olyannak, amilyet a jég szerkezeténél fogva el nem bírhat. Még mielőtt a lehűlés következtében a valóságban a jég elgörbülése bekövetkezhetnék, a nagy húzóerők a jeget a törés határán túl igénybe veszik s a jég elpattan.
Fokozódó hideg időben, különösen éjjel és hajnalban, amikor a lehülés a legerősebb, állandóan hasadozik a jég s felhasadását éles csattanások, mennydörgésszerű zengések kísérik. Ezt nevezik a Balaton mentén durrogásnak s ilyenkor mondják, hogy hízik a jég. A keletkezett repedések többnyire hajszálvékonyak, alig észrevehetők.
A szélesebb, néhány cm-esek sokkal ritkábbak és a 15-20 cm szélességű repedések már nem egyszerre keletkeznek, a jégpáncél nem egyetlen felhasadásnak a következményei . A repedések keletkezésükkor, nem is lehetnek nagyok, mert a jég térfogatát húzással csak nagyon keveset lehet megnövelni, tehát az elpattanás után csak kis összehúzódást lehet észlelni.
A támadt rés további lehüléssel még növekedhetik, de megint be is fagyhat. A nép megfigyelésének tehát, hogy a jég újrafagyó részeivel a jég hízik, tökéletesen igaza van.
