Koránt sincsen  jó dolguk más vidékek gyöngyhalászainak. Az Indiai-oceánban, Ceylon partvidékén, a Manar-öbölben évezredes foglalkozása a bennszülötteknek a gyöngyhalászat. Pompásan írja le ezt könyvében 2 Herdman liverpooli professzor, akit az angol kormány küldött ki Ceylonba a gyöngykagyló és gyöngyhalászat tanulmányozására.

Herdman szerint Ceylonban mintegy 40.000 ember foglalkozik gyöngyhalászattal, akik között vegyesen vannak hinduk, arabok, tamilok, szingalézek. Az itt található kagylófaj a Meleagrina vulgaris vagy fucata, ritkábban Meleagrina radiata, tekintélyes mélységekben él, úgyhogy a gyöngyhalászoknak nem ritkán 15-20 m mélységből kell fölhozni azokat.

A különféle népfajok közt Herdman szerint az arabok a legkitartóbb búvárok, akik 70-90 másodpercig tudnak a víz alatt maradni. A tamilok csak 40-50 másodpercig tudnak időzni a víz alatt és Herdman-nak sohasem sikerült megfigyelni 90 másodpercnél hosszabb időt, amit valamelyik búvár a víz alatt töltött.

Az ausztráliai partokon és szigeteken a Meleagrina margaritifera tenyészik szintén tekintélyes mélységekben. Ennek halászatát Bouchon-Brandely írta le gondosan Tahitiben tett megfigyelései alapján.3 Leírása szerint itt a tuamoluk gyakorolják ezt a mesterséget, és pedig nők és férfiak vegyesen.

Rendkívül ügyes úszók, a nők nem kevésbé, mint a férfiak. A kagylókért 25-30 m mélységre is lebuknak s állítása szerint 2, sőt 3 percig is a víz alatt maradnak. Állítólag ők a világ legügyesebb gyöngyhalászai, kötél, nehezék és minden egyéb segédeszköz nélkül buknak le a mélységbe és minden segítség nélkül jönnek ismét a felszínre.

Közben megverekszenek a cápákkal és a mélység minden veszélyével. Még az orrnyílásukat és a fülüket sem dugják be, mint egyéb vidékek gyöngy halászai, tehát még a víznyomás kellemetlenségeit is kibírják.