Szemlér Ferenc - Brassó - Magyarok

Brassó eredetétől fogva iparos- és kereskedőváros. Erdély és Havasalföld határán rajta keresztül bonyolódott le a két ország között minden összeköttetés. E a gazdasági tényező döntő szerepet játszott annak a 37 százaléknyi magyarságnak kialakulásában, amit az 1927-ből való statisztika kimutat. Ez a magyarság kisiparosokból és kiskereskedőkből áll, akik közé csak a kilencvenes és kilencszázas évek hoztak többé-kevésbbé idegyökeresedett hivatalnok-törzseket.

Konglomerátum, aminek nincs közös tradiciója, multja, átfogó irányvonala és önmagából sohasem igyekezett kitermelni kultúrtörekvéseket, vagy távolibb hullámokat felverő közös megmozdulást. Az embereket itt sohasem döbbentette olyan kérdés, ami túl volna a napi gondok határán, a lelki kultúra csak mint előkelő idegen jelent meg néhanap s az embereket inkább zavarba ejtette, mintsem lelkesítette.

Nagy vagyonok nem gyültek magyar kisiparosok kezén s ha gyűltek is, nem volt, aki azokat kultúrává lényegítette volna át. A zsidóság, mely azelőtt mégis csak a magyarsághoz tartozott, most lassan-lassan az uralkodó nemzethez kezd idomulni s magával viszi azt a mohó kultúrérdeklődést, fejlődni-vágyást, ami mindig sajátja volt.

Egyébként is ők voltak azok, akik vagyoni lehetőségek birtokában inkább érezték és észlelték Nyugatot, az irodalmi és művészeti folyóiratok az ő címükre érkeztek s belőlük telt ki a koncertek Ťmagyarť közönsége. A magyar intellectuellek elszórtan itt-ott fellelhetők, mint egy-egy bükk-folt a kilométeres fenyőrengetegekben, orvos, pap, ügyvéd, ujságíró: mindenik éli a saját zárt életét társtalanul és embertelenül.

Ezek a brassói kispolgárok azonban sohasem érezték a rendi tagozódás osztályokra és úgynevezett társaságokra való bontó hatását. A szabad királyi város nem ismerte az arisztokraták arcát, nem ismerte a dzsentri típusát, mert a régi világ főispánjai idegenül és zárkózottan laktak sétatéri villájukban s a megye hivatalnokainál mindig többet jelentett a város kormányzótestülete.

---

A brassói kispolgár értetlenül állott meg a székely városok jól kifejlett érzelmi rendisége előtt s az eme kispolgárok közül kinőtt intellectuell mindig valamelyes kényszerített idegenkedéssel szemlélte a másutt megdönthetetlennek hitt társadalmi és társasági korlátokat.

Demokrácia ez, de szűk és fárasztó demokrácia, amelyben nincs lendület, kitáruló erő, csak csöndes vegetálás a megszokott keretek között. Talán nem is demokrácia, hanem a szászságtól átöröklött kaszt-felfogás, az egy sorsot viselők akarattalan összetartása, ami önmagán kívül nem ismer el más létlehetőséget.

Remus nem ugorhatta át büntetlenül Roma agyagfalát, itt nem is akarják keresztülugorni, mert nem sejtik, hogy különös, boldog lendületek rejtőzködhetnek az ember izmaiban. Az emberek kultúraszomjúsága hirtelen kielégül a nőegyleti műsoros estélyeken, vagy jótékonycélú mulatságokon.

Ezeknél tele termek és tele kasszák dicsekszenek a kultúra terjesztésével, de a Szibériai Garnizon szerzője ötven embernek beszélt egy este s a székely írók estélyén üres padsorok vicsorogtak az előadók felé. Ami új, ismeretlen és szokatlan, az nem ver hullámokat itt, mert az emberekben hiányzik az appercipiálásra való készség.

A Budapesten is ismert Nagy Imre zsögödi székely festő szokta festményeit évenként Brassóban kiállítani, de valahányszor végigmentem a robusztus képek között, csak német vagy szász szavak zajogtak a látogatók ajkáról s az egy-két tévelygő magyar eltünt a germán erdőben. Itt minden bátor kiáltás elveszne vagy ájultan törne vissza az értetlenség, a szükségtelenség víhatatlan erődfaláról, mert itt olyan emberek élnek, akiknek elég a napi gond.

Ám ha nem ebből a számukra idegen nézőpontból tekintjük őket, akkor nincs ok semmi megrovásszerű szóra. Az örökölt határok között nem becsmérlendő ügyességgel dolgoznak. Ha nem kimondottan kulturális, hanem szociális színezetű feladatokról van szó, akkor gondolkodás nélkül és rutinnal fognak azoknak megoldásához.

Elég megemlíteni a Székely Társaság iparostanoncokat elhelyező és védő szervezetét, a különböző hitfelekezetek szerint csoportosult nőegyesületek szociális munkáját (vasuti missziók, cselédvédelem, intézményes munkanélküli segély), valamint a meghatározott cél nélkül alakult különböző körök jótékonysági tevékenységét.

Mindeme egyesületek elégséges tért kínálnak arra, hogy a brassói magyarok társulási ösztöne megfelelő kielégülési utat találjon. Gyakorta nem célok és eszmék csoportosítják itt egésszé a szétszórt egyest, hanem apró és törvényesített borozási lehetőségek. Ha azonban céljaik és eszméik praktikus formát öltenek s bezárhatók a maguk-alkotta világkép kereteibe, akkor ezeket a célokat szinte szászos céltudatossággal valósítják meg s mindenesetre túlhaladtak már azon a ponton, ahol csak elnökválasztósdit és egyletesdit játszanak a magyarok.

A fiatalabb korosztályú egyesületekben már valami új szellem lehellete érzik. Szociális és kulturális problémák vetülnek felszínre, igaz hogy elvétve és sporádikusan, hiszen a sport és a testi erőkifejtés nagyobb vonzóerővel bír, mint bármi más, de ez a sporádikus megjelenés mégis valami jelentőséggel teljes szabályossággal történik.

A konzervativ Brassó individuálpszichológiai előadásokat hallgat, a város munkássága hol bezárt, hol újra megnyíló szakszervezeteiben szakadatlan kultúrelőadásokat rendez, a katolikusok legényegylete pozitiv társadalmi és művelődési programmot tűz maga elé, ezek mind olyan adatok, amikből a közszellem valamelyes változását olvashatja ki a figyelő.

De hogy megváltozik-e valaha, azt a jelen krónikása nem tudhatja.