Bajor Gizinek specialitása szerelmes fiatal lányokat játszani és a közönség nagyon szereti őt ilyen szerepekben. Ez az egyetlen értelme, hogy a Nemzeti Szinház előadta a Mindig lesznek Júliák-at az angol Van Druten vígjátékát. Akárki más játssza e darab fő női szerepét, tökéletes unalom lenne belőle s megcsömörlenénk ettől a málnaszörptől. Bajor Gizi azonban pezsgőt tud csinálni belőle és szivesen megisszuk. Különös gazdagsága ez a művésznőnek; egész sereg hasonló szerepet játszott már és mindig tud újat adni, mindig vannak meglepő hangjai és mozdulatai.
Nem sablonosodik el, variáló képessége kifogyhatatlan, az alak, akárhányszor láttuk, mindig másnak tűnik fel. Ahogy a fiúval kötekedik, kacérkodik, fölmelegszik, elhidegül, haragszik és olvadozik, ahogy szűzies és érzéki tud lenni, ahogy magában maradva illetlenkedik, majszolja a sonkás zsemlyét, szörpöli a wiskyt - száz és száz hangja van, a szerep élő lesz és száz és száz fazettára csiszolva csillog. Színészi equilibrisztika ez, megcsodálni való, megúnhatatlan, elragadó.
A duettben - jóformán csak két alak van a darabban, az angol leány és az amerikai fiú - Uray Tivadar tercel a művésznőnek. Kevésbé bírja a variálást, a mozgékonysága itt-ott már merevedéseket árul el, ismétlődéseket veszünk észre játéka már közeledik a routinehoz. Van azért egy sereg jelenete, amelyekben teljesen bírja az iramot Bajor Gizivel. Vizváry Mariskának alig vannak szavai, de bejön-kimegy, ránéz az udvarlóra s ez elsőrendű, ellenállhatatlan színészi játék. Lehotay Árpád egy hálátlan szerepet igyekszik, nem siker nélkül, hálássá tenni.
*
Az Erdélyi kastély előadása közben úgy érzi az ember, hogy Hunyady Sándor írói megérzéssel gondolt el egy darabot, amely úgy, ahogy elgondolta, kitünő lett volna - de nem merte úgy megírni. Félt a színháztól - azoktól a babonáktól, előitéletektől, megszokásoktól, amelyek szembeszögezik magukat az íróval és lefogják a fantáziáját. Ezért darabja olyan, mintha ketten írták volna: egy költő és egy félénk, óvatoskodó, bizonytalan kezű okoskodó. Motivumok felötlenek és elmerülnek, alakok úgy indulnak, mintha lenni akarna belőlük valami, poétai megérzések pattannak ki és lekornyadnak, várakozások támadnak fel és hoppon maradnak. Sehol sem találjuk a dolgok szerves végiggondolását, a belső architekturát.
A politikai, vagy inkább történeti háttér: az erdélyi magyar főurak sorsa az új impérium alatt. A gróf hiába küzd minden megengedett és meg nem engedett eszközzel ősi birtoka megtartásáért, az utolsó fórumon, a kolozsvári kis ügyvédbojtárból lett miniszternél elveszti a nagy pert. De ebbe egy fölösleges másik motívum is belekeveredik: az erdélyiek és a vagyonuk birtokában maradt magyarországi főúr ellentéte.
A drámai matematikában ilyen esetekben a kettő kevesebb, mint az egy. S az erdélyi mágnás vonala bizonytalan és ezért erőtlen. A román miniszterrel szemben nem tudja az író erkölcsi fölénybe emelni, sőt úgy tűnik fel, mintha a miniszter maradna fölül, mert erősebben van motiválva. Ezért a gróf tönkrejutását nem tudjuk elég fontosnak találni s nem tudjuk igazán részvéttel kísérni. Az író az ábrázolás bizonytalanságával devalválja a motivumát. A gróf és a miniszter közötti jelenet kihagyható betétté jelentéktelenedik. Csak Csortos Gyula kitünő játéka tudja elfogadhatóvá tenni.
A magán-akció súlypontja az asszonyon, a grófnén van. Ez az alak jól, érdekesen van elgondolva. A férjéhez való viszonya kihülőben van. Tudja a gróf flirtjét a kacér özveggyel. S ekkor jön a magyarországi őrgróf, leánykori udvarlója. A férje Bukarestbe utazik, eltitkolva előtte, hogy az utolsó harcra megy a vagyonért. Az őrgróf csábítja magához s ő már-már enged. Ekkor tudja meg hazatért férjétől, hogy a vagyon odaveszett, a család teljesen szegény lett.
A férjet csak a mágnási jólneveltség tartja, hogy nyiltan össze ne roskadjon. A nő fölemelkedik, megnő a balsorsban. Habozás nélkül a férje mellé áll, gavallérságból, mert nem szép dolog a bajban cserbenhagyni valakit, de a kihamvadó szerelem fellobbanásából, vagy talán inkább a családi érzés újjászületéséből is. Az asszony a csapás után fölébe emelkedik a férfiaknak. Ez szép.
A második felvonás, ahol ez lejátszódik, a darab legerősebb része; alig zavarja más, mint a magyarországi úr bizonytalan kézzel felépített alakja. S vannak nagyon hatásos részei, mint az öreg szerzetes szerencsés kézzel megfogott, kedves alakja s az a színpadilag szép jelenet, mikor a gróf öleléssel búcsúzik régi szolgájától, aki gyerekkori pajtása volt. Kedves a felvonás odabiggyesztett zárójelenete is: az urak lefeküdtek, az inas és a szobalány az elsötétitett szobában rádión hallgatják a budapesti cigányzenét.
Csakhogy ebben a felvonásban kimerül az író mondanivalója. A harmadik felvonásra nem marad más, mint elküldeni a magyarországi udvarlót. S ezt is csak erőtlenül tudja megcsinálni. A férj és az udvarló szembenállása ellankad, egyik férfi sem mutat erőt. A végső jelenet - férj és feleség lefeküsznek s maguk közé veszik kis lánykájukat az ágyba - már csak olcsó szirupban való feloldása a keserű dolgoknak. Nagyon is alatta áll az író koncepciójának.
Sajnáljuk az író minduntalan mutatkozó tehetségét, amely nem meri önmagát kíméletlenül érvényesíteni.
A játékot Gombaszögi Frida vezeti s nagyrészben neki köszönhető, hogy a grófné szerepe mindvégig összefogott marad, nem érezni benne semmi ingadozást. Játékának tónusa mindig biztos és minduntalan vannak mély hangjai. Kevés eszközzel erős, belső harcot ábrázolni, lefojtott érzést szemlélhetővé tenni ez a művésznő legnagyobb ereje. Somlay Artur a gróf arisztokratikus self-controlja alá rejtett izgalmat hozza ki színészi erővel.
Hajmássy Miklósnak jutott a legnehezebb feladat s nem is oldja meg, csak küzd a megrajzolatlanul maradt alakkal. Csortost már említettük. A többi kis szereplők közül Makláry Zoltán tűnik ki s egy-egy kellemes színnel járulnak az előadáshoz Gazsi Mariska, Körmendy Ferenc, Vendrey Ferenc, Rajnai Gábor, Gárdonyi Lajos, Peti Sándor, Somló István.
