Molnár Ferenc új darabjában, a Harmóniá-ban hangot és bizonyos tekintetben technikát is változtatott: a bohózat formáit vette magára. Alakjai, a miniszteri tanácsos, aki mániákusa a dalárdának, felesége, aki úgy imádja férjét, mint a világ legnagyobb emberét, a szerelmes borbélylegény, aki borotválás közben tudja meg, hogy szerelmese megcsalta a kése alatt ülő tanácsossal, az orvos, aki a páciensétől kér tanácsot betegsége ellen s a többiek is bohózati módszerrel színpadra állított figurák, ahogy bohózati eszközzé válik a kardalok alkalmazása egy-egy bonyolult színpadi helyzet megoldására. Az író azért talál ki bizonyos helyzeteket, hogy bohózatilag oldja meg őket.
Ez azonban csak külső kéreg. Amit az író mondani akar, az egyáltalán nem bohózati. Ez be is bizonyosodik a harmadik felvonásban, amikor egyszerre kiderül, hogy a darab mögött tulajdonképpen ugyanaz a melankólia húzódik meg, amely Molnár minden írásának az igazi ízét adja. Csak most még hátrább tolta azzal, hogy amit más darabjaiban az ötlet csillogó játékával rejtett el, hogy drámailag kifejezhesse, azt most bohózattá persziflálja.
Molnár élet-ábrázolásában sírás és nevetés nagyon közel áll egymáshoz. Azért kell nevetni a dolgokon, hogy ne kelljen sírni. Az érzelmesség ez, amely röstelli önmagát s a grimaszba rejtőzik el. S ennek a melankólikus lelkiállapotnak a gyökere az, hogy nincs semmi teljes, százszázalékos a világon, az ember a teljes értékre vágyik és csak rész-értékeket kap, az élet kompromisszumról kompromisszumra halad.
Ez szomorú és nevetséges egyszerre, de nevetni kell rajta azért, hogy ki lehessen bírni. A dalkedvelő tanácsos szerelme a manikürös lánnyal csak addig szép, amig a feleség meg nem tudja. Amint az asszony engedélyt ad rá, lekornyad és semmivé foszlik. A tanácsosné vak imádata férje iránt, amit az első felvonásban komikusnak találtunk, most egyszerre komoly élet-értékké lesz, amelynek szétfoszlása elsötétíti az összes érdekelt életeket. A bohózati grimasz a végén a sírás fintorává görbül s a befejező karének már az élet szomorúságát hirdeti. Ennyire leplezetten még sohasem leplezte le Molnár a szentimentalitását.
Molnár nem hiában él évek óta Németországban. Új darabja teljesen a német levegőből van véve. A nyárspolgári dalárda-kultusz a német humor témakészletéből való s német levegőjű a miniszteri tanácsos és egész családja: a magyar miniszteri tisztviselő típusa egészen más ismertető jelekkel él a köztudatban. S minden kitünősége mellett teljesen német a Theo Mackleben szerzette zene, amely abszolut simulékonyságával illeszkedik bele a darab perszifláló szentimentalitásába.
A Magyar Színház előadásában első sorban a rendezést kell kiemelni, Tarnay Ernő figyelmes, mindenre kiterjedő munkáját. A darab tónusát vonalnyi pontossággal találja meg, egy pillanatnyi kizökkenés nélkül. A vezető szólam Góth Sándoré, aki tökéletes rutinnal játszik, de leginkább elmélyedett a Góthné Kertész Ella játéka, amely sikerrel hidalja át azt a nehézséget, hogy az első felvonás komikus feleségéből a harmadik felvonásban bölcs és az élet minden dolgát megértő asszonyt kell formálnia. Játéka a harmadik felvonásban a legjobb, amit évek óta láttunk tőle. Gombaszögi Ella tökéletes manikürösnő, Gózon Gyula tökéletes borbélymester, míg Ráday Imre valamivel úriasabb, semhogy igazi borbélylegénynek hihessük. Mály Gerő, Sulyok Mária, Z. Molnár László játszanak megemlítésre érdemes szerepeket.
*
Amilyen bonyolult, sőt raffinált Molnár Ferenc darab-alkotó módja, olyan egyszerű a Marcel Pagnolé. Molnár nem rajzol éles profilú emberi alakokat, csak annyi arcvonást ad nekik, amennyivel kifejezheti a mondanivalóját - alakjai elsősorban szerepek s csak azután emberi lények. Nincsenek is egy meghatározott miliőből kinövesztve, gyökerük a színpadba van mélyesztve, inkább, mint a valódi talajba. Pagnol az ellenkező módszert használja: erőteljes, sok arcvonású embereket rajzol s egy dúsan színezett, életízű miliőből ülteti őket a színpadi deszkákra. Ezért van, hogy míg Molnár darabja - minden darabja - sok tekintetben absztraktnak hat, addig a Pagnolé tiszta konkrétum.
A Fanny, mellyel a Kamaraszínház örvendeztetett meg, Pagnol eddig nálunk előadott darabjai közül a legfordulatosabb és játékosságában is érzelmileg legelmélyedtebb. Népszínmű a marseillei kispolgári életből, akár a Máriusz, melynek egyenes folytatása: ennek a különös életformának szeretetteljes ismeretéből, mondhatni az író és az ábrázolt életforma szolidaritásából fakadt. Csupa egyszerű emberek, nyersek, fokhagyma és tengeri-hal szagúak, már a megjelenésük is mosolyt kelt, de természetes, ősi jóság van bennük, velük született mély konzervatizmus, a halhatatlan erkölcsi hagyományok vérré vált tisztelete.
Panisse, a vitorlakereskedő vállalja feleségül azt a Fannyt, aki Máriusz gyermekét hordja a szíve alatt, de ebben a tragikomikus vállalásban olyan erkölcsi emelkedettsége van ennek az egyszerű, sőt együgyű embernek, hogy mialatt mosolygunk rajta, nagyon megszeretjük. A kis liba Fanny, akármilyen szerelmes Máriuszba, megmarad öregecske férje és gyermeke mellett, mert ösztönével érzi a derék vitorlakereskedő emberi értékét. Cézár, a Máriusz apja, mikor tisztába jön a bajbaesett Fanny helyzetével, belenyugszik, hogy ne nagyapja, hanem csak keresztapja legyen fia gyermekének. ŤNem az az igazi apja a gyermeknek, aki okozza, hanem, aki szeretiť - mondja és ebben megegyeznek valamennyien, alá kell hogy vesse magát Máriusz is, akármilyen hevesen kívánja Fannyt. A szeretet keresztje előtt leroskadó szenvedély lemondó sóhajával záródik le a darab.
Az életteljes alakok életteljes jelenetekben mozognak a színpadon. Majdnem minden jelenet tökéletes életkép. Kiemelkedik közülük a második felvonásban az a jelenet, mikor Fanny anyja és öreg nénikéje előtt bevallja, hogy gyermeke lesz. Az anya ebben a jelenetben a maga veszekedős, durva módján a lelki nagyság monumentálitására jut fel. Milyen kitünő a harmadik felvonásban, mikor Panisse szemére veti gyerekkori barátjának, Cézárnak, mindazt a sérelmet, amit tőle, az energikusabb és erősebb fiutól negyven évi barátság alatt szenvedett! S az egészen olyan meleg tragikomikum fénye ömlik el, mint a könnyes mosoly. Pagnol a költészet ős-motívumaival és módszereivel dolgozik, a hagyományos polgári erkölcs levegőjében. Nem kell a sikerhez újat hajhászó problematika, sem raffinált technikai mesterkedés. Költőnek kell lenni.
Csak méltányló elismeréssel szólhatunk a Kamaraszínház előadásáról. A speciális marseillei levegőt ugyan még annyira sem árasztja a színpadra, mint tavaly a Belvárosi Színház Máriusz-előadása, egyebekben azonban kiegyensúlyozott művészmunka ez az előadás. Vajda László, a rendező, minden elismerést megérdemlő munkát végzett vele. A színészek pedig tehetséggel és lelkiismeretességgel dolgoznak. Peéry Piri a legfeltünőbb tehetség köztük, Fanny anyja szerepében kivételes jellemző erőt mutat.
A fiatal Olty Magda is, bár játékán még egy kicsit érződnek a rendező tanításai, finom és meleg szívhangokat hallat. Van jövője. A férfiak közül Köpeczi-Bócz Lajos színészi intelligenciája s moduláló képessége győz szerepe nehézségein, Mátray a szerepe nyers jóságát hozza ki beszédben, mozgásban egyaránt. A fiatal színtársulat máris néhány minden figyelmet megérdemlő tehetséget tett ismertté s Alapi Nándor vállalkozása lépésről lépésre jobban belegyökeredik Budapest színházi világába.
