Ki lesz az örökké mosolygó Doumergue utóda

Páris, március 13.
Gaston Doumergue a francia köztársaság elnöke, most a bucsu mélabus heteit éli az Elysées-palotában. A képviselőház és a szenátus folyosóin, pártmegbeszéleseken és konventikumokban ez a kérdés áll minden viták előterében: ki lesz az uj elnök? Ha csak az elnökválasztó nemzetgyülésen mulnék. Doumergue utóda maga a lelépő elnök lenne. Mert Doumergue hallatlanul népszerű. Politikai ügyességét, tapintatát, abszolút lojalitását magasztalón emlegetik minden párton. De van ezenkívül egy másik, külön érdeme, amelyikről ódát, egész könyvet kellene írni. Doumergue ajkáról hét év alatt s e hét év minden viszontagsága ellenére sem tünt el a mosoly. Kormányok bukta, vajudtak, ujak jöttek és buktak: ő csak mosolygott.

Deficitek tornyosultak, a frank szédülten támolygott, de Doumergue ajkán soha, a legtombolóbb válság idején sem sápadt el a mosoly. És a mosoly: megért, megbocsát, reményt támaszt, gyógyit, bizalmat kelt, optimizmust hirdet. Bizonyára nem véletlen, hogy elnöksége hét esztendeje alatt az optimisták, a mosolygók, a fiatalok kezébe került a gyepló. Tardieu, Flandin, Paul Raymand, Pierre Laval csupa mosolygó ember. És Briand is az, ha két világkonferencia között gyéren maradó ideje éppen engedi.

A törvényhozás és a közhangulat egyformán szeretné Doumerguet megtartani az Elysées-ben De az öreg ur végleg megelégelte a dicsőséget. Vakációt leső diák, az utolsó hónapját szolgáló katona nem várja türelmetlenebbül szabadulását, mint most az elnök, hogy menekülhessen valahára a fényes palotából. Eltökélt szándéka, hogy politikának, tülekedésnek végleg hátat fordit. Elég volt! Elvonul szükebb hazájába, a délfranciaországi Nimesbe, mint ahogyan a maga idején Loubet apó hazabandukolt Montelimarba, vagy Falliéres a bortól vidám Roussillonba. Az ilyen volt francia elnökök, a déli ég alatt, még soká elélnek. Doumergue elnököt provencei hazájában, akárcsak hajdan gyermekkorában, még ma is „Gastounet”-nek becézik, holott „Gastonka” elmult már hetven éves. Miért ne maradhasson még további harminc évecskén át is Gastounet a jó Isten napsütése alatt, Nimesben…

Ki lesz Doumergue utóda? A jobboldali parlamenti többség első sorban Poincaré mellett foglal állást. Győzelme kétségtelen lenne, ha Poincaré egyáltalán vállalná a jelöltséget. Fölépül-e hosszas betegségéből májusig? Eddig az volt a közhit: Poincaré azért hárította el utóbbi időkben a miniszterelnöki megbizatást, hogy májusban, az elnökválasztás idején, annál jobb formában legyen. Második helyen áll a jelöltek között Briand, akit ezzel a fölfelé buktatással szeretnének eltenni utjukból a külügyminiszterjelöltek. Valószinütlen azonban, hogy Briand az államfői árnyékuralomért kockára tegye nagy nemzetközi terveit és céljait.

A szenátus elnöke Paul Doumer is komoly jelölt. A gyász sötétlő palástja a vállán és a nagy tragédia töviskoronája a homlokán! Doumer mind a négy fiát vesztette háboruban! Sok hive van a szorgalmas, sima, okos, szivós Louis Barthou-nak, aki annyit ágál a maga érdekében, hogy e tultengő buzgólkodása néha csakugyan a tömegmozgalom benyomását kelti. Doumer-rel legalább egyenlő esélyei vannak Clémentel volt kereskedelmi miniszternek, a külkereskedelmi kamara elnökének. Clémentel régi politikus: csupa szeretetreméltóság, egyébként ángolnánál hajlékonyabb és fürgébb.

A baloldal egyik jelöltje és olyan kedves s megnyerő, mintha egyenesen a nyolcvanas évek egyik kellemes francia vigjátékából lépne elő. A harcos baloldaliak Painlevé jelöltségét pártolják elsősorban. Akármilyen meglepően hat, meg merjük kockáztatni azt a jóslatot, hogy ha Poincaré és Briand félreáll, Painlevé pedig valóban beleveti magát a küzdelembe, könnyen lehet, hogy ő lesz a győztes. A puritánizmus, a bölcsesség és a tudomány jutna az ő személyén keresztül a méltó megbecsüléshez.

És e nagy értékek oldalán az önkénytelen humor is: a tudós, legendás, komikus szórakozottsága is az élclapok hasábjairól bevonulna a máskor oly komor Elysées-palotába.

Adorján Andor