Téved az aki azt hiszi, hogy Einstein életberendezésében aféle szisztematizáló gondolat érvényesül, hogy ugyanolyan aprólékos gonddal dolgozik, mint mondjuk Goethe, hogy lángészt lángésszel hasonlítsunk össze.

Goethe úgy katalogizálta életét, élményeit, lenyomásait, leveleit, teendőit cédulák, dátumok és abc-rendszerek segítségével, mint egy modern milliomos tétekkel dolgozó kereskedő üzemét, könyvelését, vevőinek természetrajzát, személyzetének munkateljesítményét, az üzleti eredmény hanyatló vagy emelkedő tendenciáját és így tovább.

Goethe afféle hideg lángész volt! - Ez Einstein saját mondása. - Nem bírják el az idegeim az ő olimpuszi fenségességét, - teszi hozzá bocsánatkérően. Könnyű volna ezekután megállapítani, hogy Einsteinnek „magas” Goethe,  ti. ha ugyanis a világ sok kiváló szellemének kiapadhatatlan Goethe-kultuszára gondolunk.

Csak nem szabad elfelejteni, hogy Einstein zseni és a lángésznek az a kiváltsága, hogy ne illeszkedjék bele a közhelyszerűségekig ismételt és elfogadott igazságok tanításaiba. Einstein az ő rapszodikus teremtés-módszerével, művésztemperamentumával és bohémallürjeivel nem „csodálhatja” Goethét.

Hogyan is szerethetné a kimért, előkelő, elegáns, finom és „jól berendezett”weimari költőt és minisztert az az ember, aki egyszer Washingtonban előadást tartott relativitás-elméletéről és látva, hogy a publikum laikus része, tehát kilencvenkilenc százaléka unatkozik, pár percnyi türelmet kért és elhozatta hoteljéből a hegedűjét, hogy a közönséget másfél órán át szórakoztassa Mozarttal, Schuberttel, Strausszal és a zenei irodalom más „desszert”-kereskedőivel.

Mennyi humor, mennyi ötlet, mennyi egészséges irónia és mennyi becsületes, meleg emberi szív érzése abban a férfiban, aki ezt meg tudta tenni….Goethe - Einstein helyében - nyilván a publikum fejéhez vágta volna relativitás-elméletének pillanatnyi segédeszközeit, a krétát, a szivacsot, a kis asztalt, a pohár vizet, talán a fekete táblát is - amelyeken a számsorok voltak felírva - a hozzátartozó állvánnyal együtt.

Ha igyekszik is Albert Einstein „a közönség ízlésének behódolni” - mint ahogy most látjuk, - azért kétségkívül megérzi az ember a zsenialitás-fluidumot, amely a tudósból kiárad. Olyan misztikus valami ez, amelynek létét e sorok írója csak Gerhart Hauptmannal való találkozásakor érezte. Pedig rengeteg kiváló embert interjúvoltam meg, de ismétlem, hogy Einsteinon kívül csak Hauptmann-nal kapcsolatban konstatáltam, hogy vannak még zsenik a földön, akik előtt az egyszerű halandó, pláne a mindenkinél egyszerűbb riporter úgy dadog, mintha rövid nadrágot és gyerekcipőket hordana.

Einsteinnél mindenesetre nem félemlített meg annyira a lángész „lángja”, mint Hauplann-nál, mert Einsteint kicsit közel érzi magához az ujságiró az ő „királyi bohémságára” való tekintettel.