Nem igaz...

Volt egy tizenhatodik századi angol író, aki vaskos könyvében nagy diadallal megcáfolt több ezer tévedést és babonát, amelyeket soha, senki sem állított. Szerinte nem igaz, hogy minden szökőév február 19-én éjfélkor a béka szebben énekel, mint a csalogány, továbbá nem igaz, hogy az asszonyok kedvelik a verést, ha előzőleg fókazsirral kenik be a hátukat. Mi annyival szerencsésebb helyzetben vagyunk, hogy nem kell magunknak kitalálnunk a megcáfolandó állításokat.

Hiteles, nyomtatott szöveg fekszik előttünk, a Magyar Szemle legújabb száma, amelybe Surányi Miklós "Az új regény" címen cikket írt és tizenegy sűrű oldalon keresztül megállás nélkül, szakadatlanul tévedett, úgy szórta, úgy ontotta a tévedéseket, mintha fogadásból tenné.

Mi elismeréssel adózunk Surányi Miklós virtuozitásának, sőt hálásak vagyunk, hogy oly körültekintő gondossággal és oly lefegyverező udvariassággal ilyen hatalmas tömeg tévedést gyüjtött össze aránylag rövid szövegében, ahogy királyi vadászatokon szokták egy-két négyzetkilométernyi területre összeterelni a legkülönbözőbb vadakat. Nem is vagyunk olyan lovagiatlanok, hogy kipusztítsuk az egész vadaskertet, maradjon másoknak is. Csak néhány szép példányt akarunk hazavinni.

Mindenekelőtt nem igaz, hogy "újabban sokat beszélnek a regény hanyatlásáról". Inkább a regény elefantiázisáról beszélnek, arról, hogy az összes többi műfajokat magába szívta. Nem igaz, hogy Goethe könyvének Wahrheit und Dichtung a címe, hanem éppen ellenkezőleg Dichtung und Wahrheit; nem igaz, hogy James Joyce "bölcselkedő szépprózát" írt, aki ezt állítja, soha egyetlen sorát sem olvasta, nem igaz, hogy Bacont "négyezer irodalomtörténeti, kritikai, filológiai tanulmány tekinti a Shakespeare-drámák szerzőjének", továbbá nem igaz, hogy az említett Bacon "zagyva és dekadens romantikának tartotta" Shakespeare műveit, e szavak közül a "dekadens" és "romantika" évszázadokkal később keletkezett.

Nem igaz, hogy "hisztorízmus és intellektualizmus nem tud mit kezdeni a remekművekkel", nem igaz, hogy "maga a művészet mindig fittyet hányt az esztétikai elméleteknek", adatok irtózatos tömegével bizonyíthatjuk, hogy soha sem hányt fittyet, bizonyos korokban görcsösen tisztelte az esztétikai elméleteket és az úgynevezett lázadó korok csak abban különböznek a többitől, hogy azokban az alkotó művészek maguk állították elő az esztétikai elméleteket.

Nem igaz, hogy a "modern regény majdnem kizárólag párbeszédekkel dolgozik", nem igaz, hogy "nem akar egyébnek látszani, mint fotografáló gépnek vagy hangfelvevő lemeznek, aki egyszerűen tovább adja, amiről szemével, fülével és a többi érzékszervével értesült az előtte lefolyt eseményről". Nem igaz, hogy Flaubert sutba dobta "a meseszövés művészetének minden eszközétť és nem igaz, hogy a pointillisták a XIX. század elején működtek.

Nem igaz, hogy Hauptmannt Gerhardt-nak hívják, ahogyan Surányi többször nevezi; mindenki tudja, hogy Gerhart a neve. Nem igaz, hogy Schiller Napoleon oroszországi hadjárata idején nem nyúlt ehhez a korabeli eseményhez, hanem ehelyett a harmincéves háború történetét írta meg. Schillernek, aki 1805-ben halt meg, súlyos oka volt arra, hogy ne foglalkozzék az oroszországi hadjárattal: már évek óta az örökkévalóság birodalmában tartózkodott.

 

---

Nem igaz, "hogy a kritika már évtizedekkel ezelőtt végzett Zolával", nem igaz, hogy Zola "lapidáris, egyszerű és közvetlen modorban, minden felesleges elmélkedés és díszítő jelző nélkül", tényeket közöl és nem igaz, hogy vele szemben a regényességet és a stílus varázsát Balzac képviseli. Nem igaz, hogy ma, az individuálpszichológia virágzása idején "az egyéni pszichológiából tömeglélektan lett", egyáltalán nem tudjuk, van-e a nemrég elhúnyt, kéteshirű Le Bon-on kivül a tömeglélektannak ma élő tudományos képviselője.

Nem igaz, hogy André Gide Candaule király-a, amelyet Surányi a regények között idéz, mint "az értelmi kultúra sápadt, búja, részegítő illatú virágát" - regény. Mindenki tudja, hogy színdarab. Csak az új regényre vonatkozóan nem áll módunkban cáfolni Surányit, mert erről megvetően hallgat.

Az író felelős. Móricz Zsigmond a "Forr a bor" megjelenése óta sok olyan levelet kapott, amelyet vagy diákok írtak s arra kérték, hogy győzze meg szüleiket, hogy ők nem kötelesek tanulni s érettségizni, vagy anyák írták, akik arra kérték, hogy tanítsa meg fiaikat, hogy a mai világ más, mint a harminc év előtti volt s ma egyetlen kötelessége minden fiúnak, hogy szorgalmasan tanuljon és állást szerezzen minél előbb, de minél előbb.

Mit felelhet erre az író?

Ha titkos vágyakat szabadít fel az ifjakban s el nem titkolt rémületeket a szülőkben, mély sajnálattal nézi az eseteket, de nem érzi magát felelősnek. Az író őszintén mondja el, amit a természet törvényei munkálnak az életben. Elismeri egy fiatal embernek azt az érvelését, hogy a mai élet atavisztikusnak látszik előtte, mert fentart olyan társadalmi berendezkedést, amelynek már ma sincs értelme s még kevésbé bizhatja rá magát a jövőben. De elismeri a szülők ijedelmét is, akik a gondolkodás megszokott törvényei szerint nézik a gyermekük sorsát, s nem tudják máskép elképzelni azok jövőjét, csak a kitaposott utak irányában. Mindennél nehezebb az új.

Az író azonban művészi pályájára senkit sem csábít. Aki azzal a gondolattal indul a művészi pályára, hogy azzal pénzt lehet keresni, annak nyiltan feltárja a kétségbeesett helyzetet, ami itt ma van. De azt, akit belső elhivatottság visz ide s kész a fanatikusok őrült önfeláldozására, azt úgy sem lehet megállítani az útján.

Az író költ: ez az ő cselekedete. Az élet cselekszik: ez az ő költészete.