Révész Béla Adyról szóló munkájában - a Nyugat 1922. jan. 1.-i számában - így ír:
"Összeütközése volt egyszer Adynak Ambrus Zoltánnal is. A régi Ősbudában, írók társaságában ismerkedett meg Ady Ambrussal, akinek nagy tekintélye és zárkozó lénye megnyugtalanította Adyt és ez elég volt arra, hogy a büszkébb arcát mutassa a békés szándéku Ambrus felé. Adyt elsodorták az elgondolásai, a bizalmatlansága kicsiholta a kevélységét és amikor Ambrus tényleg bírálni kezdte Ady poézisét, Ady cézári hirdetéssel felelt:
- Tudja meg Ambrus Zoltán, Magyarországnak még nem volt olyan költője, mint én vagyok...
A szólam igaz volt és szép, de ezen az estén nem erről lett volna szó..."
Akárki informálta Révész Bélát: az illető rosszul emlékezett.
Ady közt és köztem sohase volt semmiféle összeütközés és az a bizonyos első találkozás nem úgy folyt le, ahogy Révész hallotta.
Aki engem valamennyire ismer, nem is hiheti el, hogy a megismerkedés olyan jelenetre vezethetett volna, aminőt Révész mesél el. Velem sohase lehetett "Tudja meg Ambrus Zoltán"-tónusban beszélni, senkinek sem; ebből csakugyan összeütközés lett volna. De én nem is szoktam élőszóval bírálgatni senkit; ha kritizálni akartam, nem a társas érintkezésben tettem ezt, hanem nyomtatásban. Még annak a művéről se voltam hajlandó bírálatot mondani, aki maga kérte ezt; és később, amikor néha hivatalos kötelesség kényszerített erre, mindig megmaradtam a tárgyi észrevételeknél.
Amikor Adyval megismerkedtem, annál kevésbbé juthatott eszembe Ady poézisét bírálni, mert akkortájt én Adynak csak egy-két versét olvastam.
Az említett első találkozás és Adyval való ismeretségem igazi története ez:
Azon a nyáron családommal Budapest környékén "nyaraltam", úgy, hogy reggelenként bejártam Pestre, délután pedig kimentem. De hetenként egy este Pesten kellett maradnom. Egy ilyen este Molnár Ferenccel Ősbudába mentem vacsorálni; akkor mindenki odajárt vacsorálni, aki egy kis levegőre vágyott.
Ott találkoztunk Adyval. Molnár Ferenc bemutatott bennünket egymásnak s megismerkedésünk szíves volt, mint két olyan emberé, akik közös jóismerősöktől már hallottak egymásról.
Nekem semmi okom se volt idegenkedéssel lenni Ady iránt; neki se volt oka erre énvelem szemben. Abban az időben mindennap írt cikket a Budapesti Napló-ba és ezekben a cikkekben, többször is, mint "nagy író"-ról emlékezett meg rólam. Természetesen, nem akartam megbántani és nem árultam el előtte, hogy a cikkeit jobban ismerem, mint a verseit, mert ezeket, bizony, nem igen ismerem. Különben is rajta voltam, hogy ne beszélgessünk irodalomról, hanem akármi másról; és ez eléggé sikerült.
Vacsora közben és után Ady rengeteget ivott; nyilván azért, hogy megmutassa, mennyire birja az italt. Mondta is, hogy amit ő meg tud inni, annak nincs határa.
A bor beszédessé tette, de nem tette barátságtalanná. Elég sokáig ültünk együtt, anélkül, hogy bármi is megzavarta volna azt a szíves hangot, amelyen egymással beszéltünk.
Hanem, amikor - hárman egy kocsiban - hazamentünk, egyszerre kitört belőle a dicsekedési mánia és elkezdte magasztalni, persze szuperlativuszokkal, a saját költészetét.
Rám mindig elszomorító hatással volt az önmagasztalás, a legnagyobbakban, Petőfiben is. Lehet vitatni, hogy ez néha együttjár a túláradó erővel; én mindig valamelyes gyöngeség - talán fizikai gyöngeség - jelét láttam benne.
Mindamellett, nemcsak hogy nem szóltam közbe, hanem egyátalán semmi jelét nem adtam annak, hogy tisztelettel kételkedem. Mért bántanám meg, mikor ő sohase bántott engem?! Hadd dicsekedjék, ha jólesik neki!
De végül azzal állott elő, hogy Magyarországnak az ő megérkezéséig csak két költője volt: Csokonai és Petőfi. Ezek is sokkal kisebbek, mint ő; a többi nem költő, egy sem.
Ezt már mégsem állhattam meg szó nélkül. Berzsenyi, Vörösmarty, Arany János és a többi irányában való tiszteletem nem engedte, hogy tovább is hallgassak. Arról, aki ilyenkor is hallgat, föl lehet tenni, hogy teljesen egyetért azzal, amit hallott.
Nem akartam így viselkedni. Dicsekedjünk, ha ittunk - rendben van; de dicsekedjünk hálátlanság és kegyeletsértés nélkül.
Azért megszólaltam:
- Ej, magából most csak az ital beszél! Józanon nem beszélne így.
Olyan hangon mondtam ezt, mely letompította a szavak élét, tehát nem lehetett bántó.
Ady nem is sértődött meg. A "cézári kevélység" minden legkisebb jele nélkül, inkább bohém-hetykeséggel felelt, annak az embernek a hangján, aki minél mámorosabb, annál mélységesebben meg van győződve róla, hogy ő most is józan:
- Fogadjunk, hogy nem vagyok részeg! Én bebizonyítom, hogy nem vagyok részeg, de előbb fogadjunk.
És mindjárt elmondta, hogyan képzeli a bizonyítást. Neki reggelre cikket kell írnia, amely már délután megjelenik. Döntse el választott bíróság, hogy ezt a cikket részeg írta-e.
- Elhiszem - feleltem. - Egypár órai alvás után, reggel hat vagy hét órakor színjózan cikket írhat. Én csak azt állítom, hogy most van az ital hatása alatt.
Erősködött, hogy hát ő most mindjárt megírja a cikket, a mi jelenlétünkben. Fogadjunk.
Úgy lett. Elmentünk Molnár Ferenc népszínházutcai lakására és amíg Molnárral beszélgettünk, Ady - talán egy félóra alatt - megírta a cikket. Molnár vállalta, hogy korán reggel eljuttatja a Budapesti Napló-hoz.
Másnap délután a cikk meg is jelent. Meglehetősen zavaros kis munka volt; látszott rajta, hogy nem normális állapotban íródott. Helyenként összefüggéstelen mondatok következtek egymásra; az egésznek a célzatát és értelmét nem igen lehetett kihámozni.
Hogy nemcsak én találtam ilyennek, kiderült a Budapesti Napló következő számából. Ebben a szerkesztőség kijelentette, hogy Ady tegnapi cikkével a nyomdában sajnálatos baleset történt. A szedést leejtették; szétszóródott és sietve, rosszul állították össze. Innen a cikken észrevehető összevisszaság; amiért a szerkesztőség az olvasó szíves elnézését kéri. (Akinek van módja és ideje, kikeresni a Budapesti Napló-nak ezt a számát, megállapíthatja az eset dátumát.)
Rövid idő - egy vagy két hét mulva - újra találkoztam Adyval, aki Molnárral volt. Ugyanúgy beszélgettünk, mint megismerkedésünk első perceiben. A cikket egyikünk se említette. Mintha semmi se történt volna.
Amint hogy nem is történt semmi.
Még vagy kétszer kerültünk össze. Mindig a legszívesebb hangon beszélgettünk. A velünk levők észrevehették, hogy nem vonzódunk egymáshoz, de ezt - akár gyöngédségből, akár csak udvariasságból - a legkevésbbé sem akarjuk mutatni.
Azután Ady hosszabb időre vidékre utazott.
Később, az alkalom is hiányzott ahhoz, hogy találkozhattunk volna.
Ambrus Zoltán
