Michelson kidolgozott egy olyan módszert, amelynek segítségével a nagyon messze levő nagyobb kiterjedésű csillagoknak meg lehet határozni a látszólagos nagyságát, vagyis hogy mekkora felületet takarnak be az égboltozaton. A Beteigeuzéra azt az eredményt kapjuk, hogy annak látszólagos nagysága akkora, mint amekkorának látszana egy fillér közel 80 km távolságból.
A látszólagos nagyság ismeretével a csillag valóságos nagyságát is ki tudjuk számítani, ha ismerjük még a tőlünk való távolságát. A Beteigeuzéra azt az eredményt kapjuk, hogy átmérője körülbelül 500 millió kilométer lehet. Az óriás csillagok közé tartozik tehát, a közepébe nemcsak beleférne a Nap, hanem az üresnek gondolt belsejében még a Föld s kényelmesen végezhetné keringését a középpontba gondolt Nap körül.
A Beteigeuze nagysága azonban nincs arányban a tömegével. Ezt az utóbbi adatát a fényessége alapján határozhatjuk meg, ha felhasználjuk Eddington-féle összefüggést a tömeg és a fényesség között. Az eredmény az, hogy a Beteigeuze tömege csak 35-ször akkora, mint a Napé. Ennek pedig az a következménye, hogy a Beteigeuze átlagos sűrűsége majdnem 1000-szer kisebb, mint a levegőé. Tehát ennek a fényes csillagnak az anyaga olyan ritka, hogy megfelelő sűrűségű levegőt mi csak légszivattyúval tudunk előállítani.
Ha már a Beteigeuze anyaga ennyire ritka, még kisebb sűrűséget találunk a gázanyagú ködfoltokban. Az Orion-köd anyaga, a mostani tudásunk szerint, már annyira ritka, hogy mi a legerősebb légszivattyúnkkal sem tudunk oly ritka teret előállítani.
Mivel pedig a ködfoltok sűrűsége a szélük felé mindig lassabban csökken, valószínűleg az egyik ködfolt anyaga még nem szűnik meg teljesen ott, ahol a másik már kezdődik. Tehát a világür sehol sem üres teljesen, mindenütt találunk még gázmaradékot, ami azonban már annyira ritka, hogy minden köbcentiméterre által már csak egy atóm esik. Ebből érdekes következtetést vonhatunk a világür hőmérsékletére nézve.
Tapasztalati tény, hogy amint a Földtől távolodva mindig ritkább levegőrétegbe jutunk, a hideg mindinkább nő. A világür ennek megfelelően már nagyon hideg, a hőmérő, ha még lehetne használni, valószínűleg körülbelül -270°-ot mutatna. De máskép is beszélhetünk a világűr hőmérsékletéről. Említettük már, hogy a gázok molekuláinak sebessége függ a hőmérséklettől és így fordítva, a molekulák sebességéből is következtethetünk a hőmérsékletre. Ha ezt a világűr gázmaradékával is megtesszük, 15.000°-os hőmérsékletet kapunk. Tehát a világürt nagyon hidegnek is, meg nagyon melegnek is tekinthetjük.
A csillagok belső szerkezetét illetően még nagyon fontos kérdés, hogy honnan veszik az önfényű égitestek azt a sok energiát, amelyet hő és fény alakjában állandóan kisugároznak. Ez a kérdés összefügg a csillagok élettartamával is. Erre a kérdésre azonban még nem tudunk végleges választ adni.
Miután már többféle elmélet csődött mondott, nem igen marad más hátra, mint elfogadni a relativitás-elmélet tételét, hogy az anyag egyenlő értékű annyi energiával, amelyet számszerint úgy kapunk meg, ha a tömeget megszorozzuk a fénysebesség négyzetével és fel kell vennünk, hogy a csillagok belsejében az anyagnak az energiává való átalakulása csakugyan megtörténik. Erről azonban közelebbi ismereteink még nincsenek.
A csillagokra vonatkozó újabb tudásunk nagyobbrészt abból származik, hogy az atómkutatás eredményeit alkalmaztunk az égitestekre. Hogy nagyon kicsinyek és nagyon nagyok világát kapcsolatba tudtuk hozni, abban talán annak is van szerepe, hogy az ember nagysága szerint középhelyet foglal el az atómok és csillagok között.
Ha azt a számot akarjuk felírni, amelyik megmutatja, hány atóm alkotja az emberi testet, az 1-es után 27 nullát kell írnunk. Az a szám pedig, amelyik azt adja meg, hogy hány emberi test tenne ki egy csillagot, az l-es után 28 nullából állna.
Fölfelé és lefelé egyforma nagy arányokat kellett tehát az emberi észnek átkutatni, hogy a különböző területeken nyert ismereteket egybefűzve, újabb lépéssel haladhasson előre a természet titokzatos országának megismerésében.
Dr. Holenda Barnabás.
