(Elekes Ferenc marosvásárhelyi újságíró, író)

Nevijorkban - apám nevezte így az amerikai nagyvárost - egy napon fényképezőgépet szerettem volna vásárolni. Kimentünk házigazdámmal az utcára, hát ott a szaküzlet. Kettő is egymás mellett. Nézem az árakat. Az egyikben egy gép valamennyi. A mellette lévőben ugyanaz a gép kétszer annyi. Mondom Kálmánnak, nézd meg, ebben az olcsóbbikban kell vásárolni, nem a másikban. Ott kétszer annyi.

Hülye vagy, mondja Kálmán. Mind a két üzlet egyazon emberé. Húsz éve ismerem, szomszédok vagyunk. Amennyi az az olcsóbbikban, az az általános ár mindenfelé. Ahol drágább, ott azért drágább, hogy a mellette lévőben vásároljanak az olyanok, mit te. Még örülnek is a szerencséjüknek. Itt minden egyetlen egy emberé. Lehet, ketten is vannak, de az a másik is az övé. Ilyen a szisztéma.

Nemrég voltam egy közeli kisvárosban. Itthon. Ott mondták, hogy az egész város maholnap egyetlenegy emberé. Még a kendermagos tyúkok is. Esetleg néhány csirke egy olaszé, de az az olasz is az övé. Akár a fák az erdőben. Azok is mind az ő fái. Csak mi ezt még nem tudjuk. Vagy nem akarjuk tudni. Ilyen a szisztéma.

Tizenöt éven át volt szérélém. Aki nem tudná, mi az a szérélé, annak mondom : káefté. Én voltam az igazgató, s a takarítónő is. Egyedül. Önmagammal kellett évente közgyűlést tartanom, jegyzőkönyvvel, pecséttel, aláírással. És a közgyűlés döntését egyhangulag mindig fönntartás nélkül elfogadtam. A magam döntését. Mert a kicsi udvaron minden az enyém volt.

Csupán a szisztéma nem volt az enyém. Az másé volt. Azé, akit nem ismerhetek. Nekem csupán a szisztémát szabadott ismernem.

Arany János írta a maga idejéről: „Ezelőtt a háborúban nem követtek semmi elvet. Az erősebb a gyengébbtől, amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van: a világot értekezlet igazgatja, s az erősebb, ha mi csínyt tesz, összeül és helybenhagyja.” Írhatná most is Arany János.

A város, ahol élek még, maholnap teljesen egy emberé lesz. Ha már nem az. Minden ház az övé lesz. A tornyok is. A galambokkal együtt. És az is, amit ezek a galambok a földre le szoktak pottyantani. Mondjuk, a kalapomra. És lehet, hogy a saját kalapom is azé az emberé lesz, csak ő ott tartja az én fejemen, mert ott jobban áll. Az én fejemen. Ilyen a szisztéma.

Most olvasom, hogy roppant okos emberek már csóválják a fejüket, hogy ez így, ahogy van, nincs jól. Baj van a szisztémával. Ezzel is baj van, nem csak azzal volt baj, ami miatt kitörtek a forradalmak. Most, míg e sorokat írom, ezek a roppant okos emberek azon töprengenek, miképpen lehetne a mostani szisztémán valamit változtatni, hol kell köszörülni rajta, hogy azért mégse kelljen nagyon lövöldözni, mert a lövöldözések sem váltak be, azokkal is sokféle baj szokott lenni, ezt még Svejk, a derék katona is jól tudta.

Állítólag egy nagy okos már reá is jött, mi lenne a legjobb szisztéma. Szerinte az, hogy ha valakinek tetszik a forradalom, akkor csak forrongjon, szép csöndben lövöldözzön, míg kedve tartja, csak arra vigyázzon, nehogy a kendermagos tyúkot eltalálja, mert az az ő tyúkja. Akár a forradalom, s a lövöldözés. Az is az övé. Ez lesz a legújabb szisztéma.

Marosvásárhely, 2008. november 2.