A tudomány előbbrevitelének érdekében sokszor nagyon előnyös, ha a jelenségek egyik csoportjában észlelt eredményeket másutt is próbáljuk alkalmazni. Ha a természettudomány a maga vizsgálódását nem akarja nagyon is szűk határok közé szorítani, akkor szükségképen kell ezt az eljárást követnie. A világmindenségnek nagyon is kis részecskéje az, ahol a természettudós közvetlenül végezheti a kutatásait.

A Föld felületéhez van kötve s innen felfelé pár ezer méter, lefelé még ennél is kevesebb annak a rétegnek a vastagsága, amelyet eszközeivel átkutathat. Hogy ezen túl mi van, arra csak abból következtethet, hogy a messzebbről jött határokra alkalmazza a földi laboratóriumokban végzett kísérletek eredményeit.

Ez az út természetesen nagyon fáradságos, nehezen járható és különösen a nagyon is messze levő égitestekre vonatkozóan csak az utolsó évtizedben vezetett némi eredményre. Az égboltozat a maga ragyogó csillagaival ősidők óta lekötötte az emberiség érdeklődését, de megtudni nagyon keveset sikerült róla.

Az első nagyobb lépés Newton gravitációs törvényének a felfedezése volt, amely világosságot derített a bolygók mozgásának törvényeire és módot adott arra, hogy néhány égitestnek a tömegét is megállapítsuk. Ezenkívül csak csillagokból hozzánk érkező fény közöl velünk egynémely dolgot ezeknek távoli világoknak az életéről.

Ezt a fényüzenetet is csak azóta tudjuk megérteni, amióta alaposabb ismereteink vannak a fény keletkezéséről, lépést ebben az irányban még a mult század közepén Kirchhoff és Bunsen tették meg, amikor felismerték, hogy az izzó testek által kibocsátott vagy elnyelt fény színképe szoros kapcsolatban van a testek természetével úgyannyira, hogy különösen a vonalakból álló színképek szerkezetéből fel lehet ismerni, hogy miféle anyag bocsátotta ki a fénysugarakat.

Ezt alkalmazva az égitestekre, megtudtuk, hogy azoknak a külső rétege nagyjából hasonló anyagból áll, mint amilyeneket a földön is megtalálunk.