|
Barbárok - Móricz Zsigmond új elbeszélései
Irodalomról leghelyesebb nem beszélni. Okosan arról csak hallgatni lehet. A verseket dalolni kell, a prózát ízlelgetni, nyelvünk hegyével. Amit ösztön teremtett, azt csak egy másik ösztön foghatja föl, egészen. Értelem aligha.
Ezek a gondolatkörök életének ebben és abban a szakában valósággal megbabonázták, nem birt szabadulni tőlük. Minden képét, hasonlatát, célzását csodálatosan ebből és abból a központból ragadta ki. Erről a költő természetesen semmit se tudott. De mi sem tudtunk eddig semmit. Azzal, hogy a bíráló ezt észrevette - a szó szoros értelemben: az eszére vette, ami eddig csak fülében és szívében volt s ezáltal átadta nekünk, a mi eszünknek is - az öntudatlan egy talpalatnyi területét hódította meg. Mindez vajmi kevés. Mégis több a semminél. Hálásnak kell érte lennünk. Az igazi kritika, mely a mű keretében mozog, szerény. Ez a szerénysége egyuttal önérzete. Törekedjünk erre mi is.
A csobori pusztán két juhász agyonver egy harmadikat, Bodrit, aztán a fiát is, mindkettőjüket egy gödörbe temetik, elhajtják háromszáz birkáját, két szamarát, az asszony tíz nap múlva keresni indul urát, keresi egész nyáron, ősszel, télen, végre tavasszal a puli kikaparja a gödröt s az egyik gyilkos, akit közben különböző lopások és gyilkosságok miatt már letartóztattak, bevallja bűnét. Ennyi a meztelen mese-váz. Egy eset ez, a véletlen szeszélyével színezve, napihír, vértől csöpögő rendőri tudósítás valamelyik lármás ujságban. Ha valaki azt állítja, hogy a művész más egyebet akart megírni, mint az esetet, annak ellent kell mondanunk.
Nem "korfestés" ez és nem is "erkölcsrajz". Állásfoglalás, bírálat nélkül vetül elénk a történet s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne "eszmei mag", nincs mögötte "jelképes értelem" sem. Csak az, ami és annyi, ami, semmivel se több. Célja nincs. Önmaga a célja, öncél. Az elbeszélés ősi-gyermeteg öröme abból a vágyból fakad, hogy közöljünk valamit, amit mások még nem tudnak. Ez tökéletesen kielégíti az elbeszélőt és az olvasót is, aki egyszerre azonosítja magát vele, figyelni kezd rá, életeket lát, idegen életeket, melyek jobban érdeklik tulajdon életénél.
Ha megbízunk valakit, hogy "írjon le" egy göröngyöt, amennyiben nem tudományos meghatározást követelünk, mely korlátot emel eléje, az illető zavarba jön és visszatorpan. Hogy kapjon belé? Melyik oldalról közelítse meg? Meddig haladjon és mikor hagyja abba? Egy leírás lehet tíz sor, de lehet tíz kötet is. A föladat merő képtelenség. Csak akkor nem az, mikor a költőt az ihlet vezeti és az mutatja meg neki, merre és meddig, az a csalhatatlan, alvajáró sugallat, mely a valóságot újraalkotja s életet teremt: viziókat, hallucinációkat.
A puszta hallucinál. Máris egy víziót látunk. "Az egyik juhász a szamaráról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta és bedöcögött a baktatóval a bunda felé." Ez a juhász lesz majd az egyik gyilkos. Nem kiabált a kutyákra, nem ordított, nem is üvöltött, hanembőgött", a borízű hangjával "rájuk bőgött", a vad gugájából, rettenetesen. Lehet-e jobban megrajzolni valakit egy éles vonással, egy szóval? A csikorgó, baljós zűrzavar növekszik. Torkon kapják egymást a kutyák, marakodnak és vérzenek, pőcsik csípi a szamarak hátát, "muslincák kavarogtak a fűből", "tücskök peregtek." Most egy új vízió: az áldozat, a juhász.
"Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést". Majd egy másik vízió, döbbenetes és tökéletes: a juhász kisfia. "Tizenkétesztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szür, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság." Itt az elbeszélő a leírást hirtelen megszakítja. Érzi, hogy elég. Igaza van. Ezt a képet sohase felejtjük el. Végül a leglázasabb vízió: a veres juhász. "Nagy, veres ember volt. Szeplős, nagy, kemény ember. Kékszemű és verhenyeges bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész szemöldökére volt akasztva."
Milyen szép az, hogy "a haja nem igen látszott", milyen izgató és valószerű. Megint hallucinációk következnek. A juhászok hallgatnak - és mi halljuk a csöndet - a juhászok beszélgetnek, lassan, pár szót vetve egymásnak - és mi halljuk beszédüket. Majd víziókat látunk. Egy kóró: vízió. Egy vadkörtefa: vízió. Gyorsan besötétedik a pusztán. "Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújtak volna egy gyertyát." Szavak varázslata, a gyertyafújás szegényes, magyar hasonlatával: vízió. Minden vízió és hallucináció itt. Ekkor esik meg a gyilkosság. Az elbeszélés művészete nyilván az adagolás művészete. Minden helyen csak annyit szabad adni az olvasónak, amennyit figyelme ott, abban a pillanatban - az előzményeket is tekintetbe véve - könnyűszerrel, szívesen, mohón fölvesz. Többet nem: akkor figyelme elfárad. Kevesebbet sem: akkor figyelme lanyhul. Rámutattak arra, hogy sok különben kitünő regényíró túlontúl leírta alakjait és ezért nem látjuk őket világosan.
Magának a képzeletnek is munkát kell hagyni, máskép az nem működik. Általános, emberi tulajdonság ez. A figyelem törvényeit azonban eddig még nem sikerült kipuhatolni. Nem tudni, hogy ez miért érdekel mindnyájunkat és az miért úntat. Régóta vizsgálgatjuk, forgatjuk jobbra-balra ezt az elbeszélést is, latolgatjuk egészében, nézegetjük mondatait, sőt központozását is s mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy azért hat ránk, mert olyan, amilyen.
Minden szó ott áll, keményen, ahova éppen való. Másutt, pár sorral alább, vagy pár sorral fölebb már egyáltalán nem hatna ránk ugyanaz a szó. Akkor csak szó volna, nem az, amit jelent, nem az élet víziója és hallucinációja. De így az elbeszélő jól érzi magát s az olvasó is, igen jól. Ennek az írónak nincs rendszere és módszere. Olykor csigázza a figyelmet, olykor meg kereken kimondja azt, amit akar, semmit se hallgat el s ezzel nyer meg bennünket. Sehol se "remekel" részletekben. Fortéllyal nem él. Úgy dolgozik, mint a természet, biztosan, bátran, gyakran elnagyoltan és gyakran pongyolán is.
Maga a gyilkosság másfél sor. A juhászfiúval levétetik a gyilkosok a már halott apja rézveretes szíját és amint babrál vele, őt is agyonverik. Gödröt kapartatnak a kutyákkal, elföldelik a két holttestet. "A kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember nagy vót." Csak ekkor borzadunk el igazán, ettől a két remek szótól: "gyerek, ember". Ezeknek a barbároknak a holttest még "gyerekť és "ember" Nem tudják, mit míveltek. A juhászné jellemzése ennyi: "egy magas, fekete asszony." Mégis hogy látjuk őt, amikor járja a pusztát és keresi-keresi halott urát.
A veres juhász, a gyilkos három bojtárral bográcsos gulyást főz, odamegy az asszony "leguggolt, úgy batyústól - ő is "juhászgyerek" volt - s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent." Váltig kínálják, de ő nem eszik. Fölismeri az ura nyáját. Balsejtelmek bújkálnak egyszerű fejében. "Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné." Tavasz nyíltán a puli egy kalapot hoz neki, az ura kalapját. "Aztán egy kezet kapart ki. Az asszony tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte az ura... A fiát is meglelte.
Úgy feküdt a gyerek hason, fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége." Így gondolkozik egy juhászasszony a pusztán, a nagyságos pusztán ilyenkor, nem körülbelül így, hanem szóról-szóra így. Belső szavának kísérteties lekótázása ez. "Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombra két kórót tűzött kereszt formán." Ez maga a csoda.
Csoda ez a nyelv, a gondolatok sajátos, utánozhatatlanul-keleti tagolása, a szavak ázsiai tempója s messze-messze muzsikája, a pusztai emberek alanytalan, korcs mondatai s olykor az elbeszélő hanyagsága is, aki hőseinek lelkiállapotába helyezkedve - öntudatosan vagy öntudatlanul - a pusztai barbár nyelvtan szerint nem egyezteti az értelmező-jelzőt az előtte álló szóval és ezt írja, amit kijavítani hiba volna: ŤElszáradt, régi nyomok, kéthetes.ť Csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik s a költő embereket formál, életet varázsol a semmiből, ennél pedig nincs nagyobb csoda.
Aztán mégegyszer tenyerére ültette a drágalátos dobozt s kacsintott egyet, hamiskásan. Mi is ezt műveljük. Észleltük ezt-azt, ami szakmánkba vág, de ezzel közel se vagyunk megelégedve, mert alig érzékelteti meg magát a munkát. Ennélfogva most magasba emeljük az írásnak ezt a mesterdarabját, hogy lássák, főkép a céhesek, akik értenek hozzá s becsippentett szemünk szögletéből odaintünk mestereknek, segédeknek, inasoknak: ide nézzetek, szaktársak.
Kosztolányi Dezső |