Medgyessy Ferenc kiállítása

A Tamás-galériában, ahol különben Bornemissza Géza és Perlrott-Csaba Vilmos kollekciói szintén megérdemelt sikert arattak, néhány szobrával Medgyessy Ferenc is szerepelt, őszinte örömére mindazoknak, akik mai, nem éppen túlságosan jelentékeny szobrászatunknak üres gesztusaitól, sablonos és kicsinyes szalon-naturalizmusától szívesen menekülnek minden olyan szobrászi megnyilatkozáshoz, amely nem efféle unott megszokásnak ismételgetése.

Medgyessy Ferenc, akinek soká kellett várnia, hogy végre elismerésre találjon (nagyobb arányú megrendelésekhez csak újabban jutott, a Szinyei-társaság csak néhány napja választotta meg tagjai sorába) - művészetében kezdettől fogva gyökeresen szakított a hamis pózokkal és éppen olyan radikálisan a naturalizmus felszínességeivel.

Távol áll a zsánerképszerűségtől is, mely mindig valami könnyen érthető mozgástevékenység mezébe öltözik. Medgyessy szobrai nem tesznek-vesznek, nem kapcsolódnak az élet pillanatnyi nyilvánulásaiba. Alakjai szinte időtlenek, határuk csupán a tér. Ki vannak szakítva a cselekvés feltételezettségeiből, nincsen kifejlődésük, folytonosan és változatlanul csak vannak, hiányzik belőlük minden drámai elem.

Ha szembe állunk velük, nem keresnek közvetlen és olcsó kapcsolatot velük, nem kacérkodnak, nem néznek ránk, mert vagy befelé irányul tekintetük, vagy átnéznek rajtunk a távoli messzeségbe. Nagyon elkülönülnek a hétköznaptól és néha majdnem annyira sub specie aeternitatis állanak előttünk, mint az antik szobrászatnak, vagy a primitív népek plasztikájának ama meghökkentően egyszerű és igaz emlékei, amelyek láttára minden korszerűséget feledve az emberinek legmélyebb és örök változatlanságai jutnak eszünkbe.

Ilyen művészet nem lehet kicsinyesen utánzó és részletező. Ez a művészet átalakít, kiemel és nem törődik az esetlegességekkel. Nem a külső megjelenést nézi, hanem a beléje burkolt eszmét, a lényeget, mert csak ezt tartja szoborra érdemesnek. Valóban monumentumot állít; nagyarányú még kisméretűségében is, mert az örökkévalót fölébe helyezi a mulandóságnak. Érzelmi tartalmát is ez szabja meg.

---

Csodálkozás és megilletődés tükröződik benne, mely néha félénk és inkább csak befelé meleg mosollyá derül, nem szenvedély, vagy önkivület, csupán szégyenlős boldogság. Bensőséges, nagy nyugalom és kiegyensúlyozottság ez, mely mindenképpen megnyilvánul Medgyessy szobrainak formai egyszerűségében és szigorú lezártságában is. Alakjai nyugodtan állnak az élet zsivajában, mely láttukra meglepődve eszmél fel arra, hogy milyen messzire rohant el a végtelenségtől.

A létnek ilyen nyugodt szemlélete nem egyszer előfordult már a szobrászat átalakulásainak során. Voltak nagy korszakai az ókori világban, sok évszázad mulva a klasszikus korra ideálként visszatekintők lelkében is fakadtak hasonló és a régit utánzó törekvések, majd a primitív népek plasztikájának megismerése biztatta a megújhodást kereső művészeket, hogy közvetlen életüktől elvonatkoztatva elégítsék ki alkotásvágyukat.

És így, ha az értékelők Medgyessyről beszélnek, szívesen utalnak klasszicizáló, vagy primitivizáló hajlandóságaira. Igaz, és különösen a művészetben, hogy ősök nélkül senki sem születik, egyet azonban nem szabad elfelejteni: Medgyessy egyszerűsége, nagyvonalúsága és puritánsága nem póz, nem kölcsönvett öltözék, nem eltanult, nem leutánzott, hanem lelkéből lelkedzett őszinte forma.

Ez a lélek nagyon egyszerű, nagyon alázatos, de nem a mult tükröződik benne, hanem valami ma ismét új és mégis nagyon régi egyszerűség. Ezt hirdeti gőg és minden prédikátori türelmetlenség nélkül. Nem is mindig folyamatosan és a biztos ékesszólás kicsiszolt nyelvén, nem is az égig szárnyaló hevülettel, néha meg-megbotolva, küzködve a kifejezés eszközeivel, de mindig mély őszinteséggel. Halkan, szerényen, apostoli szegénységben, de nem lankadó bizalommal és kitartással.