|
Hogy lett Arany János gazdag ember?
A szalontai csonkatoronyban levő Arany-múzeumban a sok kedves, megható emléktárgy között két érdekes reliquia van, mely a nagy költőt nagyon különböző anyagi helyzetben állítja elénk. Az egyik Arany János saját kezével írott kötelezvénye 1847 okt. 19-ről, mely szerint kölcsön vett Szalonta városától 100 váltó forintot, amelyet Kelemen Xavér Ferenc görbedi plébános alapítványul tett 12 szalontai szegény számára, kik a tőke kamatát minden év szeptember 14-én, István főherceg születése napján kapják ki.
Arany kötelezi magát, hogy évenként szeptember 10-én kamatját, s háromhónapi felmondás után a kívántató időben a tőkét is megadja. A kötelezvény elszakított állapotban van, nyílván az érvénytelenség jeléül. A másik egy térkép a költő 200 holdnyi földbirtokáról, melyet 1864 szept. 20-án az általa és neje által aláírt szerződéssel vett Szalontához közel Ant és Tamásda között.
Ez a küzdelmes, szegénységben telt ifjúság a legelső alapja meggazdagodásának. A korán megszokott egyszerűség, szegénység és takarékosság - úgylátszik - minden tettében végigvonul egész életén. Úgy, hogy mikor évek, sőt évtizedek mulva is jobb helyzetbe kerül, fizetése emelkedik, kis földjéből, vagy írói honoráriumaiból bővebben van pénze, - mihelyt valami kényelmi, vagy szórakozással járó kiadásról van szó, - mindig ez a nóta vége: nem lehet, nem telik, mert a drágaság iszonyú.
Csak ilyen gondolkodásmóddal tudta elviselni élete legválságosabb részét, midőn a szabadságharc után állás nélkül és lakás nélkül maradt, pénze elértéktelenedett és búzáját a villám felgyújtotta. És mindenek az eredménye nem a békétlenkedés, zúgolódás, vagy éppen a lelki egyensúly elveszítése, hanem a megnyugvás és bizodalom. Mint írja:
Vettek egy divánt hat székkel 61 pengő forintért, egy diván előtti asztalt, két nyoszolyát, két schiffoniért 80 pengő forinton, egy jó vaskonyhát két fiókkal (olcsón) 29 pengőn, úgy, hogy alig maradt néhány forintjuk. "Sok baj van itt öcsém, - írja sógorának - amit előre nem láttunk s nem tudunk, úgy, hogyha a megtörténtet meg nem történté lehetne tenni, nem volnék én nagykőrösi tanár, hanem szalontai - semmi sem." A sok bajból később is gyakran előjön egy-egy, sőt néha párjával is.
Az angária nagyon szűkösen futja, vagy ki se futja a következőig - és ez a legfőbb és leggyakoribb baj. Ezen segíteni kell valahogy. Pótolni a jövedelmet, vagy legalább a meglevőt jól hasznosítani, a kis gazdasággal okosan gazdálkodni. Mert a szalontai földeket nem adták el Kőrösre költözködésük alkalmával. Az övén kívül feleségének is volt összesen vagy 16 hold, melynek gondviselését, főként a termés értékesítését sógorára bízta, de a távolból is pontos utasításokat küld neki.
Kis vagyonára nézve már tavaszi gondjai jutnak eszébe: a fáskerti szőlőt fel kell karóztatni, - megkérdi hát a szénának is az ő állapotát: "A szénáról nem írtál semmit, azóta, gondolom, eladtad, hacsak a közbejött tél más gondolatokat nem ébresztett benned." T. i., hogy a késői téllel feljebb megy az ára. "Ha nincs kilátás jobb árra, eladhatod, ahogy tetszik" - írja március 2-án.
A hó végén ismét sürgeti: "A szénáról nem írtál, gondolom, most el lehet adni, mert sok gazdát megcsalt a tél. " De biz ez csak nem kél el, pedig kifelé mennek a tavaszból is. Úgy hiszi, az út rosszasága az oka, mert kint van a kaszálón. Bent a városon, vagy az országút mellett régen elkelt volna, mint azt régebben tapasztalta: "Ha veszik, adjad, ha nem, akkor a világért se bántsd." Biz azt nem vették, s csak a nyáron sikerült túladni rajta, nyilván áron alul, kapván érte hét pengő forintot.
Helyesli ugyan, de mert sógora, úgy látszik, nem meri hinni, magyarázgatja: "Volt idő, mikor én a tavasszal eladott szénán nyertem, de a körülmények mások voltak." Az újra aztán már szeptemberben azt az utasítást küldi, hogy adja el és hogy novemberben még mindig megvan, ismét sürgeti. Tovább nem is kísérletezik a késői eladással és két év mulva is azt tanácsolja, hogy "jobb lesz eladni, mint az elrakás veszélyének kitenni." A gazdálkodás ez az ága tehát, mint üzlet, nem sok haszonnal járt és a széna nem is szerepel többet a levelekben.
De annál pontosabb és gyakoribb szerep jut a búzának.
Panaszkodik ugyan a drágaság miatt, de hozzá nem nyúlna a föld hozamához. "A búzát, ha nem alkalmatlan, - írja 1852. decemberben - ne bántanátok tavasz feléig, akkor talán többet adnának érte." De a következő év május 20-án még mindig tartja: "A búza, ha nem alkalmatlan, hadd maradjon, különben sem sok." Így aztán megmarad az újabb 1853-iki terméssel, mi már rozs volt tavaszig.
"Egyébiránt a gabonának itt most jó ára van, írd meg, ha ott nem valami potom ár divatos, könnyebb conservatió végett el is adhatjuk." De a nyert felvilágosításra csak az a válasz, hogy maradjon tél közepéig, vagy tavasz feléig, ami úgy is történik. Január végén írja aztán, hogy jó lenne árubavetni, mikor Kőrösön a tiszta búza 28-30 forint és 3 forintos kenyeret esznek az akkori zavaros, háborús világ miatt.
Márciusra már el is kél - bizonnyal jó áron. Ezért azután az 55 évit ismét tartogatja, mert náluk már a rozs 26-28 forint és nem lehet, hogy később Szalontán is fel ne szökjön az ár. Bíz az fordítva történt, mert "a béke áldásai lejebb rugtatták a gabona árát." Az így rajta esett kárt most, illetve a következő évben újra csak búzán akarja behozni. De nem saját termésén, hanem mástól vett búzán.
Hát nem merész vállalkozás ez? Bizony az volt, amit a következő év februárjában meg is bánt, mert a gabona nagyon olcsó lett és 300-400 vfrt. kár is fenyegette. "De úgy kell nekem - sóhajt fel - minek akarok élelmes lenni, mikor nem voltam soha s nem is leszek." Ott éri a harmadévi tavaszt is.
Szeretne túladni rajta, de még vár vele, mert újra emelkedik az ára. 10 forintig szeretne felmenni vele (ő 5-ért vette) s már kistételben meg is ér annyit, de még most többet remél és tartja. Így aztán megéri a nyarat, s miatta nem mehetnek sehova - őrizni kell. "A szerencsétlen búza a nyakukon - a padláson, nem hagyhatjuk magára a házat, hol a házfeltörések, kirablások napirenden vannak."
Végre novemberben sikerült tisztességgel megszabadulni tőle. Nem érte el ugyan a remélt 10 forintot, oda kellett adni 8-ért, de féltette a zsuzsoktól, és nem merte tovább a padláson tartani. Így is jól jövedelmezett, mert két évi búzafogyasztásuk és a pénz kamatja kijött belőle. Elképzelhetjük, micsoda fellélegzés volt ez reá nézve és milyen jóleső érzés töltötte el, hogy végre is jól sikerült a spekuláció és szépen keresett rajta.
Ezt a várostól felvett 100 vfrt.-ot, melyet ő csak görbedi pénznek nevez, nem fizette ki Kőrösre jövetele alkalmával. Sógorát megkéri ugyan, hogy fizesse ki, de csak fennmarad, 2 év mulva újra ír: "Rázzuk le azt a görbedi adósságot." S a lelkére köti, hogy a kötelezvényt vegye ki a várostól, sőt jó lesz érvényteleníteni a városi határozatot is, mellyel a pénzt neki adták. Így fizették ki eljövetelük után két évre.
Pedig már ekkor ő is hitelezett másnak. 100 pengője folyik be Szalontán, nyilván Nagyéktól az otthon eladott búzáért, melyre nézve ezt írja: "A 100 pengőt jobb szerettem volna földbe adni, ha lehetne, habár csak 2 köblöst lehetett volna is venni rajta, mert denique a föld többet ér, mint a papíros. Azonban, ha nem lehet, biztos helyre add ki". Ezt aztán kiadja valamelyik Bodnárnak, ami azonban nyugtalanítja. Felmondatja és ígéri, hogy a kontractust mielőbb elküldi. "Én azt hiszem, jobb lesz azt más helyre kvártélyozni, azért csak bíztasd, mert így is idő telik ebbe, míg ő egyszer parolás lesz."
Csaknem minden évben jelent meg egy könyve, és jött érette az ára. 1852-ben 400 pengőért adta el a Nagyidai cigányok-at Müller Gyula könyvárusnak, miből 300-at azonnal felvett s bizony jól esett. - Szükség volt reá. 53-ban kilátása van 600 forintra a Toldi II-ik kiadásáért, de ezt később kapta meg, mert még az I-ből is volt 100 példány. 54-ben a Toldi estéjét adja ki, melynek árával és a többiből megtakarított összeggel 1200 forintja van, 56 elején kisebb költeményeiért Heckenast 800 forintot adott. 57-ben gyermekei 2-2 vasgyári részvényt kaptak. 58-ban megkapja a Marcibányi jutalmat, 50 aranyat. A Figyelő szerkesztéséért évi 1200 forint honoráriuma van, a Széchenyi emlékezete-ért pedig 100 aranyat kap.
Ezeket nem tudja mind megtakarítani, mert sok kell a fizetést pótolni. "Az első Toldi árából mi sincs - írja - fel kellett szedni házi szükségre. Ha így tart, hiába írok, adok ki, félre mit se tehetek." Vagy ha kisebb költeményei 1-ső májusra megjelennének, úgy ő is megjelennék Pesten egy kis honoráriumért, hogy magát a nyárra ellássa ruhaneművel. Kár is éri, mert Murány ostroma kiadói megbuktak és nem kap tőlük semmit. Vagyonának, szerzett ingatlanainak az alapját kétségen kívül írói keresetéből vetette meg.
A Nép barátja c. lap szerkesztéséért kapott 1200 forintból vette meg Szalonta főterén az apai nagyapám testvérétől: Debreczeni Jánostól azt az öreg házat, mely neki nagy gyümölcsös kertjével, sok barackfájával legkedvesebb birtoka volt. Kétszer megénekelte s bár kevés ideig lakott benne és sokat vesződött rozoga állapotával, mégis nehezen vált meg tőle.
Csak akkor, mikor nagy földbirtokát megvásárolta. Ezt a szép vagyonát azonban minden kis gazdasági manővere és minden bármely tekintélyes írói tiszteletdíj mellett sem tudta volna megszerezni, ha nem olyan lett volna úgy az ő, mint felesége és az egész családi életmódja, amellyel mintaképül állhat ma is mindenki előtt.
Takarékosságuk különösen kőrösi életmódjukon látszik meg. Leveleiben szüntelen írja a folyton növekvő drágaságot. Kedves és mosolyt ébresztő, midőn egyikben megjegyzi: "No de effélékről úgy hiszem Juli mindig panaszkodott levélben", és ő talán még jobban. "Fizetésünk marad, mint Arad, a drágaság nő, mint az árvíz, lévén drágaság, de nagy."
"A drágaság permanens" hangzik különféle stilizálásban ugyanaz a refrén. Azt óhajtja, - ha veszít is búzáján, - hogy olcsóság legyen, mert úgy talán kijöhetne a fizetéséből, ami cca. 2000 frt. (56-ban) és alig tengődnek belőle. Felesége elégedetlen, hogy Kőrösön semmit se takaríthatnak meg, hanem amint bejő, úgy kimegy.
Takarékosságát megtartja nagyon szeretett barátjával és nagyon szeretett házával szemben is. Mikor Tompa meglátogatja, iránta való nagy melegséggel írja sógorának, hogy a nyári ünnepek alatt ő is elmegy hozzá és szinte önmaga előtt mentegetődzik: néhány forintnyi áldozattal lehetővé lehetne tenni - a látogatás mégis évekig elmarad.
Eljövetelük után házát gyökeresebben kellene tatarozni, előbb azzal kezdi levele erről szóló részét, hogy 400-500 forintot rászánna, ennyi pénzzel rendelkezik, de a vége az, hogy mégis sokall ennyit. "Ha abból nem lesz semmi (nem lesz pedig, ha 200 pengőnél sokkal többe kerülne), akkor nincs egyéb, mint náddal javítani ki."
Pedig volt pénze valóban, mert akkor vette föl a Nagyidai cigányok árát. - Ha Szalontára nem mennek vakációzni, csak ez az oka. Nem telik az angáriából, mely rendkívül kiadásokkal van megterhelve, vagy ha mennek is és nyáron nem szerzik be a télire valót, azután két árán kell beszerezni, vagy "a paizsos férfiú: a szükség parancsolóan szólt közbe: nem lehet. " Pedig egy hónappal előbb küldi le a spekulációs búza árát, a 720 frt.-ot.
De sokkal több és nagyobb lemondást gyakorolnak. Gyermekeiktől nem vonnak ugyan meg semmit, annál többet azonban maguktól, különösen Arany. Alig jár valahova, még a kaszinóba se, sőt ki is lép belőle. "Tagja volt 3 és fél évig 25 pengőért, nem élvezett belőle 25 poltura árát." Felesége beteges, valami olcsóbb fürdőt emlegetnek, de arra sincs pénz.
Ő is szeretne felmenni Pestre "feje zúgása miatt", azonban hiányzott a "nervus rerum gerendarum", - pedig Szalontán búzája, kamatra pénze. Csak később tölt két ízben egy-egy hetet Pesten. A gyermekek öltözetét is gazdaságosan állítják elő. Lacinak, a "csórénak", a "retkesnek", ahogy barnaságáért nevezte, az apja nadrágaiból csináltak újat - s így hihetőleg Julcsának, a "veres"-nek is az anyjáéból.
ť Érdemes felemlíteni, hogy mint gondolkozott az adófizetésről. "Ha személyes kereseti adó, vagy fejadó is volna szalontai adóim között, úgy légy szíves - írja - az illető helyen lépést tenni iránta, hogy levonassék, vagy legalább jövőre ki ne vettessék, mert én e cím alatt itt is fizetek már két év óta 3 frt. s néhány kr. pengőt, amit ha nem hinnének, - az adó palétával is bebizonyíthatok. Figyelj ezért, nehogy egy rókáról (ami ugyan nem vagyok) két bőrt húzzanak."
Mikor sógora ügyvédi vizsgára készül, így sóhajt fel: "bár én is bírnék valami képességgel a háládatlan múzsámon kívül, mely az idős embert kacér hölgy módjára cserben szokta hagyni." Pedig még volt képessége: nagy, gondos takarékossága, amelynek az eredménye lett, hogy szert tehetett arra, ami legjobban pótol minden képességet: jelentékeny földbirtokra. Családalapítástól kezdve, legfőbb vágya, törekvése, szinte szenvedélye a föld. Ezt látja a pénz legjobb biztosításának, de benne él őseinek és fajának földszeretete, a földhöz való ragaszkodása. Mikor a Szalontán hagyott búza árát megkapja, földet szeretne venni rajta.
Toldi II-ik kiadásáért kapandó 600 pengő maradványából szeretne "hacsak pár köblöst is ragasztani, az legalább megmaradna." Régi kis földjeit, midőn sógorának számba adja, ezzel végzi: "bizony ehez nem ártana venni." Az első Toldi árából már nincs semmi, és mégis figyelmébe ajánlja neki földvételi szándékát. Mikor a spekulációs búza árát kamatoztatni küldi, akkor is előtérbe állítja a jutányos földvételt, és figyelmébe ajánlja a licitációkat.
Ez így megy évrőlévre, egyre közelebb jutva a megvalósuláshoz. De Kőrösön nem lett belőle semmi. Csak mikor Pestre megy, a nagyobb javadalom, a Figyelőtől való 1200 frt. évi szerkesztői fizetés, az addig megtakarított tőke, szalontai eladott házának az ára és a kint levő kölcsönökből 12.000 forintért megveszi Fleischel Dávid gazdag kereskedő 200 holdnyi földbirtokát Szalontához közel és így lesz belőle, amint idézve írja: "földesúr".
Ez a földvétel rengeteg dolgot, még több gondot és aggodalmat okoz a különben is aprólékos és töprengő Aranynak. A legkisebb részletre kiterjed figyelme, sógorát minden eshetőségre ellátja tanáccsal, több levelet ír ebben az ügyben, mint máskor esztendőkön át.
Ha olvassuk és hozzágondoljuk, mennyi munkájába került neki ennek a lebonyolítása, sajnáljuk az időt, az energiát, a fáradságot, melyet elrabolt tőle és az irodalomtól. De egyfelől nagy kárpótlást nyerünk, mert közvetlen közelről megismerjük belőlük a végtelen pontos, lelkiismeretes, becsületes, igaz embert. Másfelől megnyugtat az a tudat, hogy minden anyagiakra irányuló cselekedete csak eszköz volt az ő nagy célja szolgálatában, hogy egykor gond nélkül csak a költészetnek élhessen. Ezért kuporgatott, erre törekedett, ezt kérte a sorstól és Istentől:
Akik életének apróbb részleteit, lelkének itt-ott található kis darabjait látják, és nem képesek maguk elé állítani az egészet - félreismerhetik őt, de én a részleteket egybeszerkesztve, magam előtt látom az abszolút egész lelket és áhítattal szemlélem az ember Aranyban az arany Embert!
Debreczeni István |