Az Ernst-múzeum csoportkiállítása

Meitner Lászlónak, a Simplicissimus rajzolójának ez az első gyüjteményes bemutatkozása idehaza. Könnyű kezű, könnyen alkotó, egy kissé a felszínen járó művészt ismerünk meg benne, aki gyakran virtuózi módon gyakorolja könnyedségével fölényeskedő rajzművészetét, amelyet annyi nagy előd után nem volt nehéz összeházasítani a színpadok, bárok és hasonló egyebek hálás témakörével. Elfutó pillanatok, gyorsan eltünő kecses mozdulatok palástja alól némi erotikát is előcsillogtat, a bohém mutogatja a kissé sóvár nyárspolgárnak az est és éjjel csillogó világát.

Nem sokat pepecsel, célozgat, hanem mindent gyorsan láttat, ami kétségtelenül biztosítja neki a siker egy fajtáját. Persze nem tanácsos véle együtt emlegetni az éji világnak nagy mestereit, akiknek színe és vonala, vagy emberismerete minden látszólagos lazaság mellett is gyilkos biztossággal ült a legmegfelelőbb helyen és talált sokszor a legmeglepőbb mélységekig: Meitner László ügyes tanítványa sok nagy elődjének, de tovább nem igen vitte művészetüket.

Vass Elemér mai képeiből bajos volna ráismerni az eddig ismert festőre. Egykori sötétes színskálája eltünt és lágyságra hajló festésmódját keményebb, vonalasabb váltotta fel. Majdnem mindentől elszakadt, amit valamikor magával hozott. Csupa rikítóan világos színt látunk, minden a legerősebb megvilágításban áll előttünk, egy kissé hidegen és keményen, minden érzelmeskedés, minden meghökkenés nélkül. Vass Elemér mindig egy kissé távol tartja magától a témát, nem mámorosítják az alkotás izgalmai, hűvös választékossággal fest. Festményeinek nagy világossága sohasem vakít, nem ejt ámulatba, inkább csillogó dekoráció, mint mindent összefoglaló belétekintés a világ, az élet nagyszerűségeibe.

Boldizsár István sok tekintetben ellentéte Vassnak. Szentimentálisan, gyakran ellágyulva néző művész, akinek a tájkép színlátománya mindig hangulatot is jelent. Nagybánya csodás vidékére jár el megilletődni, hogy felhőit, hegyeinek lágy vonalát, rétjei buja zöldjét, erdeinek sötétlő lombját lágyan omló festékkel borított vásznaira ontsa. Nem úttörő és nem is keres új utakat. Egy kissé túljárva Nagybányának egykori plenair korszakán és szigorú realizmusán, enyhébben és felbomlóbban fogalmazza meg mondanivalóit. Néhol egy kissé szétfolyóan fest most, nem eléggé nő témái fölébe, de mindig nagy igyekvéssel és alázatos odaadással ábrázol.

Varga Nándor számára új technikák mezején jár, fa- és linoleum-metszeteket állított ki. Úgy érzem, nem akkora eredménnyel, mint egykori méltán elismert rézkarcain. Ezeken dúsabb képzeletű volt.

E kiállításon Medveczky Jenő képei a legérdekesebbek. Ma jóval forrongóbb, mint három év előtt, midőn nagyméretű kompozicióinak szinte sacralis komolyságával hívta fel magára a figyelmet, de ma sokkal közelébb jutott művészetének centrális kérdéseihez. Válaszúton áll és küszködik magával, hogy merre menjen tovább. Valahogyan szűkké kezd neki válni az elvonatkoztatásnak az a ruhája, amelyet higgadtságot mímelő gesztussal öltött fiatalságára. Csak természetes, hogy ma ezt a kényelmetlenné vált köntöst még makacsabbul szorítja magához és a csak azért is önámító dacával akarja a végletekig vinni magára erőszakolt aszkézisét.

És mégis úgy látszik, hogy hiába. Van egynéhány képe, melynek külsőleges nagy nyugalma és elvonatkoztatottsága alól erős festői érzékiség akkordjai törnek elő. Színek, amelyeket nem tudott lenyügözni a vonal lendülete és nem fakított el gondolati akarás, fojtott sóhajok és zokogások, meg-megállások a legnagyobb kitűzött célok megvalósításának küzdelme közben.

Olyan pillanatok eredményei, amidőn az elgondolás már nem tudott uralkodni rajta, hanem legbelsőbb énje minden gátlástól mentesen, szabadon tört elő, erősebben és ellenállhatatlanabbul, semminthogy el tudott volna véle bánni. Erre különösen egy kis, összeroskadva ülő lilaruhás kislány képe figyelmeztetett, melyen a bensőségnek olyan monumentális nagyságát és a színadásnak olyan finomságát érte el, amilyennel nálunk csak nagyon elvétve találkozunk.

Nagy témák megoldásai már nem ilyen maradéktalanul sikerülnek neki. Amidőn egyenesen azzal a célzattal fest, hogy az egész világot belézárja képébe, ez a tudatosan olyan kevéssé megfogható világ gyakran kisiklik keze közül és csak valamelyik üres burkát hagyja ott. De hogy így van ez, talán nem is baj. Sok festőnek sorsa az, hogy kisebb kereteken belül többet markol, mint a nagyok között.

*

Harminchat rajzának reprodukcióját adta ki nemrégiben Jakobovits Arthur, aki ezzel a kis gyüjteményével figyelemreméltó grafikusaink sorába lépett. Mappája nagyrészt háborús rajzokat tartalmaz, de néhány újabban készültet is. Kivétel nélkül erős lelki élményekből fakadó, gyors és futólagos feljegyzések ezek a lapok, de mégsem impresszionista karakterűek.

Kevés vonallal, sőt legtöbbnyire alig néhánnyal, egy széles tájék lényeges jellemét adják. Mindig fölötte szükszavúan és nagyon alázatosan, minden virtuózkodás nélkül. Valami igen nagy bensőség árad ezekről az egyszerű ábrázolásokról, amelyekről lerí az orosz puszták és fogolyélet végtelen nagy elhagyatottsága. Sok gyötrődés és vágyódás van mögöttük, kiengesztelődésképpen ezekből fakadt ez a halk és finom művészet.