Bemutatók

A vígjátékok egyik legkedveltebb motívuma, hogy egy vagy több szereplő másnak adja ki magát, mint ami. Rendszerint úgy szokott ez történni, hogy többnek, különbnek, előkelőbbnek adják ki magukat. Somogyi Gyula Hableány-penzió című darabjában, melyet a Nemzeti Színház mutatott be, ennek fordítottja történik: a szereplők egyik pártja kevesebbnek mutatja magát, mint ami.

Az erdélyi menekült bárói család penziót nyit egykori vagyona maradványaiból a Balatonnál s ebben a családtagok maguk dolgoznak: az idősebb leány a direktrice, a férje a pincér, az öccse portás, a huga szobalány. Valódi kilétüket eltitkolják, igazi személyzetnek adják ki magukat; ellenben kitalálnak a penzió presztizse érdekében egy öreg bárónét, akit senkise látott, mert egyedül fekszik betegen egy bezárt szobában. Természetesen nem kell egy cseppet sem félni attól, hogy itt a leghalványabb célzás is essék az úri osztály lecsuszamlására, vagy más ilyenforma komoly dologra.

A szerző pontosan megmarad a helyzet-vígjáték szabályszerű keretei között s a kezdetben felállított helyzetet a bohóckodás irányában fejleszti. Az imaginárius báróné erősen foglalkoztatja a penzió vendégeit, szeretnék már látni s nem tudják mire vélni, hogy soha egy pillanatra sem mutatkozik. Végre is ujsághíreknek és egy vénkisasszony hisztérikus rémüldözésének hatása alatt azt kezdik hinni, hogy a "személyzet" meggyilkolta a bárónét.

Az ártalmatlanul vidám bonyodalmat egy valódi báróné nagynéni megérkezése dönti el, aki elvállalja a képzelt báróné összes attributumait és megold mindent, természetesen a közben összegyült házassági lehetőségeket is. A mese csupa kipróbált vígjátéki motívumokból van összeszőve, de szakértő takács szőtte, az alakok az ilyesforma komédiák ősalakjai, de ügyesen vannak mozgatva. Ezenkívül jól kieszelt és rendezőileg jól megoldott színpadi ötletek pattannak el. Az író egy pillanatra sem akar többet, mint minden gondolatot kizáró szórakozást nyujtani és egy sereg színésznek, mennél többnek, alkalmat adni a tréfás játékra.

A színészek a nagyon gondos és ötletes rendező vezetése alatt jól ki is használják a felajánlott alkalmakat és kifogástalan játékot nyujtanak. Elsősorban P. Márkus Emiliát kell említeni, aki az öreg báróné kis szerepét lényének előkelőségével növeli fontossá, azután Várady Arankát, Lehotay Árpádot, Uray Tivadart, Ághy Erzsit a báró-családból, Gál Gyulát, Vaszary Piroskát, Somogyi Erzsit, Kürthy Györgyöt, Vizvári Mariskát, Pethes Sándort a vendégek sorából. A névsor is mutatja, hogy a színház elsőrendű erőit vonultatja fel a darab érdekében, amely szerény igényeket támaszt, de ezeket aztán ki is elégíti.

*

A népdal - s itt nemcsak a szó szoros értelmében vett népdalt kell érteni, hanem mindazt a dal-anyagot, ami akár a népből, akár népszerű zeneszerzők kótáiból a széleskörű nagyközönség ajkára kerül s a szerzőre való minden kíváncsiság nélkül éneklik - természetszerűleg idealizál. A szerelmes parasztlegény, mikor a babája után dalolva sóvárog, dalában épúgy kiemeli magát s az érzését a reális valóságból, mint a cigány mellett mulató gentry, vagy a kaszárnyából hazavágyó katona. Ami élet az ilyen dalokban van, az nem a valóságos, hanem stilizált élet.

Nyilván ez a felismerés adta meg a Kamaraszínházban bemutatott daljáték, a Györgykaláris stílusát. Stilizált (szépen stilizált) díszletek között, melyeknek színei mintha a matyó-hímzések palettájáról valók volnának, stilizált, sokszor bábjátékszerű mozgással a színészek dalokat adnak elő, amihez az ürügyeket egy tudatos egyszerűen és lazán fűzött cselekmény adja. Nem is egy cselekmény, hanem három, mert a kaláris háromsoros: az 1810., 1830. és 1850. évek tájának divatos dalai vannak három pici cselekmény fonalára fűzve.

Beszélt szöveg nincs, amit a dal nem tud elmondani, azt mimikával fejezik ki. Az első részben főleg népdalok vannak a katona-toborzás motívuma köré fonva, a második egy nemesi ház kertjében folyik, a harmadik egy cigány-csárda sötétségében. Új műfaj ez, Szunyoghné Tüdős Klára találmánya, alighanem egyszeri, tovább nem fejleszthető, de kedves ötlet a magyar dalkincs színpadi kiaknázására. Kabarék csináltak ilyeneket, mindenki emlékezik Nagy Endre kabaréjának háború előtti hasonló produkcióira...

A dal-anyagot Molnár Imre gyüjteményéből Losonczy Dezső és Nádor Mihály jól összeválogatták és finoman hangszerelték, csak azt a megjegyzést lehet ellene tenni, hogy bizonyos tekintetben egyoldalú, a magyar dal szentimentalizmusa van benne kidomborítva, hiányoznak belőle a temperamentumos és duhaj nóták, a diák- és betyárdalok. Amit azonban ad, az szép, meghitt, mindenki előtt ismert és ezért kedves.

Egy jó cigányzenekar egy éjszakai programja, mikor olyanoknak húzza, akik a régi nótát szeretik. Legkedvesebb az első rész, kedves a második rész biedermeyer lágysága, - a harmadik részt túl sötétnek érezzük, az egésznek lebegő könnyedségéhez képest kelleténél komorabb a szín, lármásabb a cselekmény, túlzott páthosz van a Kossuth-nóta éneklésében és az öreg cigány szembeszállásában az osztrák katonákkal. A cigányleány szenvedélyes alakját is nehezen tudjuk beilleszteni az egész mű játékosságába.

A rendezés nagy figyelemmel vezeti az előadás vonalát, hogy sehol zavar ne támadjon és az egész hiánytalanul stílusban maradjon. A legjobb színészek támogatják a rendező munkáját. Bajor Gizi van természetesen a játék középpontjában, nélküle talán nem is jött volna létre a darab. Stilizálása, mimikája, mozgásának bája elragadó, pici hangocskája úgy csilingel, mint a zenélő óra.

Partenere Abonyi Tivadar a darab szentimentális hangulatába illeszkedik bele játékával és énekével. Különösen kiemelkedik az együttesből Rózsahegyi Kálmán és Aczél Ilona, különösen a második részben kivételesen finoman játsszák meg szerepeik humorát. Matány és Cselényi válnak még ki, az előbbi friss táncával, az utóbbi énekével.

*

Már a Nagy Hotel előadásakor is megfigyeltük Vicki Baum, a Németországban nagy sikerekre jutott írónő drámaírásának zsurnalisztikai jellegét, főkép azt, hogy a modern élet riportanyagát riporteri szemmel nézve keveri bele egy színpadi cselekménybe, nem több mélységgel, mint amennyire egy ujságíró ráér. A Belvárosi Szinházban bemutatott darabja, a Szépség vására is ugyanez a genre, más hangnemben, vígjátékra alkalmazva.

Sok mindenféle van benne, amiről az ujságolvasó minduntalan olvas: a mai nagyvárosi gazdag nők fiatalítási mániája, a reklám geniális furfangjai, a pénzkereső modern nő viszonya a szerelemhez, az öregedő nők gigolo-kultusza és így tovább. Mindez azonban óvatosan van egy elég konvencionális cselekmény tortájába belekeverve, hogy valaki komolyan ne találja venni, hogy csak grillage maradjon a tortán, amely gusztusos csillogást ad neki, de nem tartozik a testéhez.

A legjobban kifejlesztett motívum, a kozmetikai reklám-nő szerelme, melynek kedvéért le akar mondani a foglalkozásáról, sőt még azt is bevallja, hogy nem 42, hanem 24 éves és amit csinál, az tulajdonképpen szélhámosság, - ez is fel van oldva a színpadon mindent megoldó szerelmi csokoládékrémben, amelynek élvezése még a nők által megrontott selyemfiút is derék, munkás férfiúvá javítja.

A motívumoknak ez a keverése azonban jó színpadi konyhán történt. A szerzőnek tagadhatatlanul van színpadi invenciója, a helyzeteket mindig jól tudja felállítani és bonyolítani, a szerepeket érdekessé tenni, a dialógust elmésen és mulatságosan fűzni, sőt a banalitásokat is elleplezni. (A dialogus nem egy csattanóját észrevehetőleg a fordító, Heltai Jenő vitte bele.) A darab olyan gondosan van feldíszítve, a miljő olyan mozgalmas és olyan jól van kialakítva, hogy készek vagyunk megfeledkezni a cselekvény ösztövérségéről és arról, hogy a torta nem csupa legfinomabb anyagból van gyúrva.

Egy alak, a kozmetikai intézet tulajdonosa, kiemelkedik belőle, allürjeiben művész, lényében szélhámos, valójában az asszonyi hiúság ismerője és kihasználója, - csaknem nagyszabású alak úgy, ahogy Góth Sándor megalakítja. Góthné egy sokkal konvencionálisabb alakot játszik nagy színészi vervevel, Lázár Mária most már teljesen érett technikával csinálja meg szerepét, Pécsi Blanka egy máskülönben halvány szerepnek ad annyi reliefet, amennyit lehet, Rádai jól beszél, temperamentummal és humorral, Székely Lujza komikai vénáját mutatja meg. A nagyszámú többi szereplő - csupa nők - a rendező biztos keze szerint igazodik. Az előadás a legjobb kívánalmaknak is megfelel.