|
Farkas Zoltán - Az Ernst-múzeum kiállítása
Czóbel Béla a mai magyar festészet élén haladóknak egyik legérdekesebb egyénisége. Befelé tekintő művész, akit nem nagyon foglalkoztat a közönség ízlésének hullámzása, csak a saját maga lelki világának rezdüléseivel foglalkozik. Egészen különálló egyéniség, tragikus hangsúlyú festményei azonnal rávallanak mesterükre. Van valami különös szenvedélyességük, mintha festőjük mohó érzékiségének átkától szenvednének.
Kivétel nélkül elborultak, önmagukba visszavonulók és a zárkozottság gesztusával próbálják eltakarni a soha ki nem elégülésnek izgatott izzását, harsogó kiáltássá fel nem szabaduló sóvárgásait. Sohasem ismerik a kiegyensúlyozott örömnek és feloldódásnak mosolyát, a nyugalmat, a megállást és visszatekintést.
Czóbel képei után még valaminek jönnie kell és ez a várakozás mindig valami rendkívülire, valami szokatlanra irányul, ami több, jobb és szebb volna, mint ez az élet, amely hiába színes, hiába mozgalmas, hiába van telve mindenféle sejtelemmel, nem tudja magáról lehányni a földhözkötöttség béklyóit, nincsen benne megváltás, átszellemülés.
Innét, ebből a szakadatlan, tragikus önmagával-vívódásból születik gőgje és elkeseredett dacossága is, amely mindenkivel szembefordul, de nem kíméli önmagát sem. Gyanakvó még önnönmagával szemben is és soha sem áll elénk jólsikerültség érzetének játékos mozdulataival. Nagy fájdalmak nincsenek benne, Czóbel nagyon is a mai kor gyermeke, nagy fájdalmunkhoz neki sincsen ereje, izgatott idegállapotoknak, de nem szenvedélyeknek képei ezek a festmények.
Néhol, különösen csendéletein egy-egy pillanatra felderülni is tud, láza melegséggé csillapodik, izgalma nyugalommá torlódik össze, sötét színein átcsillannak a gyönyörködés nyugodt fényei. De még itt is éreznünk kell, hogy ez a csend egy mindig nyugtalan és vivódó lélek csöndje, a megnyugvásnak csak pillanatnyi átmenete, amely annál szebb és annál többetérő, mennél rövidebb ideig tarthatott. Mennyivel más ember, más művész az Ernst-múzeum másik kiállítója, Vadász Endre, neki a művészet gyönyörködtető játék, nem önkínzó vallomás. Ötletes rézkarcai egy olyan derüs művész szemléletét hirdetik, aki mindent természetesnek és magátólértetődőnek tart, nem töri fejét, hanem kissé játékosan, fifikus mosollyal írja le azt, amiben feljegyezni valót talált.
Sőt ezt a gesztust néha pózzá is változtatja, szereti egyszerűbbnek láttatni a dolgokat, mint ahogyan néha tán őszintén érzi, mosolygón primitívkedik, amidőn belülről egyáltalában nem primitív, hanem inkább raffinált. Ezt a másnaköltözést, ezt a művészi alakoskodást virtuóz kifejezésbeli eszközökkel párosítja: csalhatatlan biztonsággal primitív, amiben nem csekély segítségére van a keleti művészetek grafikai kincsesháza.
Néhol kissé öregeskedik is, de ez inkább csak kacér takaró egy jókedvű gamin huncutságain. Nem erős művész, de fínom, aki nagyon szereti a maga modorát és szívesen űz vele szellemes játékot. Világfi, aki esetlenséget mimel, mintha egy elsőrangú kabaré-konferansziét hallanának, aki tréfás hozzánemértéssel leplezgeti éles szemének találó megfigyeléseit. |