A marokkói válság

A marokkói császárság olyanforma „beteg embere” éjszaknyugati Afrikának, mint a milyen Törökország Kelet-Európában. Ezt a gyakori belháborúk által dúlt birodalmat csak az örökségére áhitozó hatalmak versengése védi meg attól, hogy valamelyik el ne foglalja. E versengő hatalmak: Spanyolország, Anglia és Francziaország. A spanyol nemzet vágyai és reményei oda irányulnak, hogy egy koron Marokkó birtoka fogja kárpótolni elvesztett gyarmati birtokaiért. Marokkó ezidőszerint legelzárkózottabb védő vára a mohamedán vakbuzgóságnak s a mostani belháborút is az idézte fel, hogy a fiatal Abdul Aziz szultán gyakran élt európaiak tanácsával s általában hajlamot mutatott az európai polgárosodás egynémely vivmányának meghonosítására.

Mindez sok ellenséget szerzett neki s arra bátoritotta az ó-mohamedán párt fejét, Bu Hamarát, hogy kitűzze ellene a lázadás zászlaját. A lázadók a Taza melletti csatában megverték a szultán seregét s a kabil néptörzsek közül több a lázadókhoz csatlakozott. Napról-nara hoz a táviró hireket a marokkói eseményekről, de a hirek, bár többnyire a Tangerben székelő diplomaták útján jutnak Európába, nagyon megbízhatatlanok. A „marokkói kérdés” veleje most az, hogy ha Bu Hamarának sikerül a trónról elűzni Abdul Aziz szultánt, akkor a Marokkó birtokára leselkedő három hatalom aligha fogja magát visszatartani a beavatkozástól, s ebből esetleg nagy bonyodalom keletkezhetik.