A Föld legnagyobb hóterületei ma a poros hó zónájában fekszenek. Ilyen a sarki vidékeken kívül Szibéria és Észak-Amerika hóval borított területének legnagyobb része. Ezeken az óriási területeken elterülő hólepleket csak az erdőzónák zavarják meg.

Azután a sarki típusok lassan elmaradnak, a hóesés mindinkább kevesebb lesz, aránylag kevés hó hull alacsony hőmérsékleten és a hólepel élete rendszerint rövid életű. A nagy síkságokon hóbuckák már csak nagyon szórványosan keletkezhetnek, mert hiányzik a létrejöttüket elősegítő porhó. Csak a magasabban fekvő, vagy szélsőségesen kontinentális fekvésű vidékeknek van huzamosabb ideig tartó hótakarójuk.

Az alacsonyabb szélességeken való fekvés miatt az erősebb besugárzás következtében a hőmérsékletingadozások is sokkal nagyobb méreteket öltenek már. A nagyobb hőmérsékletingadozásoknak kell tulajdonítani, hogy az Alpesek magas völgyeiben az elfirnesedés is sokkal gyorsabban megy végbe, mint az északibb szélességeken. Emiatt a hófelszinek a formák kialakításában is sokkal szegényebbek, mert a hó korábban jut a megkötöttség állapotába.

A térítők és az egyenlítő vidékén a hóhatár már nagyon nagy magasságra csúszik vissza és a hőmérsékleti ingadozások még jobban megnövekednek. A hó mozgása elé még nagyobb akadályok gördülnek és sokkal gyorsabban megy végbe a hótömegek átkristályosodása. A térítők és egyenlítők vidékének magas hegységeiben járt utazók egyöntetűen valamennyien megállapították, hogy ezen a vidéken található havas foltok többé-kevésbbé mind el vannak már jegesedve.