Hétfő

Nem az ünnepek és nem a társadalmi események napja a hétfő. A hétfő az élet munkakönyvének első oldala; hétfőn mint a bolt, mint a mühely, ugy nyílik meg normális életünk kapuja; hétfőn kezdődik a rend. a gond, a küzdelem és a remény. A hétfő reggeli ébresztőóra nyitányt zeng a kenyérkereset monoton zenéjéhez. Egy szempillantásnyi emlék a kirándulás üde tájaira, egy sóhajnyi bucsu a szabadság álmaitól és a polgár és munkás megedzi lelkét és elszánt arccal fordul a hétköznapok felé. Bágyadtak, csöndesek a hétfő első óráiban a dolgozva küzdök, mig energiájuk, izomzatuk visszakapja a pihenés alatt elejtett ütemet.

A hétfő nem a kitörések napja!

Ezen a mai hétfői reggelen Budapest munkássága, dolgozók és nemdolgozók, komor elégedetlenségüket és sötét álmaikat hozzák ki az utcára. Meg vagyunk győződve felőle, hogy ez a rendkívüli hétfő valóban megrázkódtatás nélkül fog elmulni. Panasznak és követelésnek ablakrepesztő hangjai nem hatnak annyira, mint a mélységes némaság és a legtürelmetlenebb tumultus nem oly drámai, mint az egyenletesen menetelő önuralom.

Csend lesz, rend lesz, mint a munkakezdet napján lenni kell. Csend és rend: erre van szüksége ennek a megszenvedett magyar fővárosnak, amely tizenhat esztendő óta annyi izgalmon, gyötrelmen, annyi szégyenletes és gyászos rendetlenségen, annyi áldatlan meglepetésen és sajgó megalázáson ment keresztül. A fantáziánk jóllakott, az idegzetünk kimerült. Csend és rend legyen ma: ez az egyetlen kivánságunk és az egyetlen érdekünk. Ez az érdek, ez az érzés, ez a mély felelősség az, amelynek győznie kell és amely a mai nap nyugalmát, igenis biztosítani fogja. Nem a kormány és nem a munkásság győz ezen a hétfőn: győz Budapest lelke, ennek a városnak értelme és embersége az, ami győzelmet vesz a hétfőnek veszedelmén.

Rendet parancsot az utcára egy felsőbb hatalom, amelynek nagyobb az ereje a politikánál és a gazdasági helyzetnél. Ez a hatalom: mindnyájunk legszentebb közös érdeke.

Ez a hatalom kényszeritette a kormányt is, amely egyedül engedte meg magának Európa kormányai közül, hogy elszéledve, önfeledten vakációzzék: ezt a kormányt is kényszeritte, hogy az utolsó órákban elrendeljen néhányat a régen tartozó közmunkákból. Táviratilag verbuváltak össze a tisztelt kormányt az elmult heti minisztertanácsra.

A belügyminiszter ur e sulyos órákban, hir szerint Berlinben beszélőfilmgépekre alkuszik. Egyre megy. A lényeg az, hogy a közmunkák meginduljanak és ne maradjanak ismét kiábrándító, üres, léha ígéretek. Megállapítjuk, hogy a kormánynak és a fővárosnak ez az együttes akciója mérsékelte a munkásság magasra szökött lázát. De a gyors mentőkocsi nagyon sokáig állott nyugodtan a garázsban, mikor idegesen jeleztek a telefontok.

A munkanélküliség már a tavasz óta van ebben a végzetes stádiumban. Óceánon innen és tul ez a gazdasági pestis álmatlanit minden államban minden felelős elmét. A fenyegetett Európában ami energia, mind azért izzik: a munkanélküliség téli hóförgetege betemetéssel fenyeget várost és államot. Csak az európai munkanélküliek száma nagyobb, mint azoknak a katonáknak a száma, akik tizenöt esztendeje a világ frontjain állottak. Mint háboru idején az ellenséggel szemben, megrendülten és minden áldozattal lépnek föl az országok a munkanélküliséggel szemben. Sehol, de sehol nem merte egy kormány a kérdést egy osztály baja vagy sérelme gyanánt kezelni, sehol nem akadt példa rá, hogy a halálosan szükséges intézkedések ne permanens gondosságból ós kötelességből történjenek, hanem egy indulatos tömegmozgalomtól kisürgetett akcióknak hassanak.

Minden állam politikusai, polgárai régen együtt vannak ebben a kérdésben szélsőjobbtól szélsőbalig. Egyetért és egy akaraton van minden árnyalat és fölfogás: segiteni, amig nem késő! Egyetlenegy kérdés, amelyre nézve eltérnek a nézetek, amikor a munkanélküliséggel szemben való védekezésre szövetkeznek. Ez a munkanélkülisegély kérdése. Ebben a kérdésben mi is, lelkiismeretünk szerinti-határozott nemmel felelünk.

A segély nem megoldás. Nem adott megnyugtató tapasztalatokat. Demoralizál. És az államok büdzséje el se birja. Megoldás egy van: a munka. Ha valahol, akkor nálunk Magyarországon megoldás, ahol annyi az elvégezni való közmunka. Esztendőkkel ezelőtt meg kellett volna lennie már a közmunkák országos tervezetének, esztendők óta folyniok kellene már az élettel, áldással teli közmunkáknak. Ezrei és ezrei a munkátlan bús munkásoknak, százai meg százai a fiatal, tehetséges, lelkes magyar mérnököknek, minden beosztásu gazdasági szakembereknek jutottak volna kenyérhez, boldoguláshoz, boldogsághoz. Ha itt építenek, ha itt mocsarakat száritanak, ha itt csatornáznak, ha itt a termőtalajt nevelik s az agrárkultúrát kiterjesztik. Ötlet, bátorság, becsvágy kell ehhez a megváltó országos munkához, stílus kell képzelet és szabadság, szóval mindaz, ami hiányzik itt. Egy érzés kell, egy tudat egy hit: az, hogy minden magyar testvérünk.
Most megmoccant a kormány. Végre. Annyit mozdult, hogy a gyáriparnak dolgot fog adni az elrendelt közmunkákkal. Ez mindenesetre segit a városi munkásságon.

Ha a kormány tul emelne kényelmes pilláit a kőbányai pályaudvaron: megpillantana még egy munkástömegei arra messze, az egyszerübb fehér tornyok körül, szerteszéjjel az országban. Azt a földmüvestársadalmat, amely az állam lakosságának több mint hetvenöt százalékát teszi. Mi lesz ezekkel a segítségre, munkára szorulókkal, arra még ráér talán gondolni a kormány, hiszen azok nem készülnek ki az országutra?

Mi lesz a télen a föld népével, amelynek a tél annyi táplálékot sem igér, mint a varjaknak, mi lesz a föld népével, akik dolgozni dolgozhattak a nyáron, de nem kereshettek télirevalót a buza árhullása s egyéb termények árának lehanyatlása mellett. Mi lesz ezekkel a csizmátlan csizmásokkal, ezekkel az árvákkal, akiknek az áldó naptól megfeketült kezébe egy karéj kenyér nem jut télire? Mi lesz, mi terv, mi ígéret, mi menekülés várja a magyar szőlőgazdaság nincsetlenjeit, akik maguk többen vannak, mint az összes magyarországi ipari szakmák munkásai?

Mi nem pestiek vagyunk, mi magyarok vagyunk, az íróasztalunk lámpája alól az egész gyötrődő országot látjuk, az egész magyar föld szive dobog fájdalomtól hajszolva a mellünkben. Mi lesz velük, sorvadó, keseredő, fellegesen elbúsuló szegény magyarokkal, millió rongyos Tiborccal, akiknek nincsen szemükbe tekintő, gyöngéd szóval hozzájuk szóló Bánk bánjuk.