Magyarország települési viszonyai történelmünk viharos századaiban igen kedvezőtlenül alakultak. A végtelen hadjáratok folyamán virágzó községek ezrei tüntek el nyomtalanul, amelyeket nem pótoltak a béke évtizedei. Helyüket óriási városok foglalták el, határukban kialakult a tanyarendszer és a centralizált közigazgatás összes hibáival egyetemben.
A hatvanhetes kiegyezést követő félévszázad alig hozott valami javulást ezen a téren, sőt az aránytalanságok még jobban kiéleződtek. Országunk gazdaságilag legjelentősebb része: a nagy magyar Alföld ma is az elhibázott település ezer hátrányával küzd és ami a legletünőbb, egészséges, erős, életrevaló, közepes lélekszámu községek hiánya jellemzi.
Azok a községi alakulások, amelyek az elmult 60-70 esztendő alatt történtek, jelentékeny részben nem felelnek meg az egészséges községi település követelményeinek. Vékonypénzü földbirtokpolitikánkból csaknem teljesen hiányzott a telepitési programm és az 1894. V. t. c. alapján a délvidéken és az erdélyi részeken foganatositott telepitéseken kivül az Alföld megmaradt területén alig történt valami.
Azon – aránylag nagyon csekély számu – községi alakulások között, amelyek az elmult 60-70 esztendő alatt Magyarországon történtek, a községek egészen különös tipusával találkozunk: ezek az ugynevezett eszményi községek. Település nélküli községek ezek, amelyeknél a község területét egy vagy több uradalom földjei képezik, lakosai az uradalom személyzetéből kerülnek ki, ugyszintén a község elöljárósága és képviselőtestülete is.
Községesitett uradalomnak is lehetne nevezni ezeket az alakulásokat, mert hiszen a községi településnek legtöbb esetben a nyoma is alig van meg, központját rendszerint az uradalmi major képezi, ott épül a községháza is, amely igen gyakran a jószágigazgatósági irodákban foglal helyet, ahol az uradalom vezetője, mint községi bíró látja el az ideális község közigazgatását.
A községeknek ez a különös tipusa, nem sajátosan magyar képződmény, mert Németország Rittergutjain, dominiumain, Szilézia, Galicia és Bukovina nagy uradalmak által elfoglalt vidékein „Gutsbezirk”, „Gutsgemeinde” néven ismert közigazgatási egységek szintén a magyar ideális községekhez hasonló alakulások.
Külföldön azonban jelentőségük a földbirtok elaprózódása, illetőleg a háborut követő nagyarányu földbirtok-reformok következtében megszünt, sőt Németországban külön törvény vonta el ezen községek fennállásának a jogalapját. A német birodalomban a törvény csak követte a gazdasági és közigazgatási élet fejlődését, amikor a „Gutsgemeindék”-et nem ismerte el, mert a mult évszázad végén, különösen Kelet-Poroszországban megindult nagyszabásu állami telepitések, amelyek azóta is alig csökkent erővel folynak, ezeknek az uradalmi községeknek a létjogosultságát teljesen problematikussá tették.
Az ideális községeket helyesebben álközségeknek lehetne nevezni.
Megvan ugyan a községi szervezet, de hiányzanak a község fejlődésének előfeltételei. A szilárd kézben lévő nagybirtok lehetetlenné teszi az egészséges községi alakulásra jellemző önálló települést, a lakosság az uradalomtól függ, a község vezetésébe tehát nem foly be.
Az ilyen községekben az autonómia teljesen hiányzik és az uradalmi tisztikar tagjaiból összetevődő községi elöljáróság teljesen az uradalmi érdekek szerint intézi a község ügyeit. Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között a lakosság közszükségleteinek kielégitése teljesen az uradalom szempontjából történik. Fejlődésről az ilyen községekben beszélni nem lehet, hacsak nem olyan fejlődésről, amelyet az uradalom gazdasági vagy egyéb érdekei diktálnak.
Az ideális községek legtöbbször közvetve károsak a szomszédos községek fejlődése szempontjából azzal, hogy hatalmas adóalanyokat vonnak el tőlük. Az uradalmi községek fenntartása kevesebb költségbe kerül, mert amint emlitettük, a községi elöljáróság jelentékeny része az uradalom alkalmazottaiból kerül ki és legfeljebb jegyzőt és lelkészt kell külön tartania a községnek. Az iskola fenntartása külön terhet nem jelent az „ideális” községre nézve, mert az uradalomnak ugyis kellene saját iskolát iskolát fenntartania, amely ilyenformán átveszi a községi iskola szerepét is.
Az ideális községek rendszerint olyan községektől vannak körülvéve, amelyek kevés földdel rendelkező magas lélekszámmal birnak, tehát szegény községek, amelyek erősen nélkülözik az uradalmak közszolgáltatásait, amelyek „eszményi” község formáját öltötték fel.
Az ideális községek kérdése ma közigazgatási és telepitési szempontból is egyaránt időszerü s most olyan alakulat, amely hazánkban is teljesen elvesztette a létjogosultságát, kell, hogy kormányzati rendezés tárgyát képezze.
Kerék Mihály dr.
