A jobboldali ifjuság radikális reformokat sürget

Néhány nap óta kézről-kézre jár az ifjuság mozgalmak vezetői között egy haragos-zöldszinű füzet, amelynek cime: „Fiatal magyarság. Eszmék és elszánások.” A cimlapján gróf Teleki Pál, Sik Sándor egyetemi tanár, a cserkészmozgalom egyik vezetője, Oláh György, a Wesselényi Reformklub elnöke mellett tizenegy, nagyrészt ismeretlen nevű fiatal tanár, orvos, pap, kereskedő szerepel szerzőként.

A jobboldali ifjuság vezérei ebben a röpiratban egy hónapig tartó ankét eredményeit foglalják össze. A füzet különös figyelmet azért érdemel, mert konzervativ szinezete mellett szokatlan élességgel csendül föl benne az a hang, amely érvényesülést követel a háboru utáni nemzedék céljainak s törekvéseinek a magyar közéletben.

- Azok a férfiak, akik voltak a háboruban, átélték a forradalmakat és szivük minden idegrostjával benne élnek a mában – mondja a röpirat -, nem tudnak megnyugodni ebben a mában. Az első években Trianon után harsány kürtszóval vonultak föl az uj próféták: rövid határidejü irredenta, az antiszemitizmus olcsóbb fajtái, turáni délibábok özöne összevegyül a régiekkel; egyre nő a gazdasági válság és egyre kiáltóbbak az irtózatos szociális aránytalanságok.

A középosztály pusztul, a paraszt nyomorog, a munkás, a zsellér koplal és káromkodik, a gazda nem tudja eladni a termését, az iparosok seregestől zárják be a mühelyt, régi nagykereskedőcégek tönkremennek, fiatal orvosok havat hánynak és kitünő ifju mérnököknek nem jut elég villamoskalauzi állás…

A magyar intelligens társadalom egy részének gondolkozása pedig ma is olyan, mintha nem lett volna háboru, forradalom és Trianon. A 20 és 30 éveseket azonban egészséges láz gyötri. Azok mellett, akiket az egyéni érvényesülésen kívül csak sport, flört, mozi és autó érdekel, van egy tekintélyes kisebbség is, amelyben építő nyugtalanság lüktet és keresi az utat a jobb, „pozitiv magyarság” felé.

Ez a generáció azt látja, hogy nálunk a pártszellem, az egyhanguság, a másgondolkodás megnemértése, gyülölete vagy lenézése ül végzetes sullyal a lelkeken. Van jobboldali ideológia és baloldali ideológia, van konzervativ és radikális és szociális program, van katolikus és protestáns és szabadgondolkodó érzület, de nincs magyar program. A történelmi helyzetből folyó gazdasági nyomoruság és a vezető osztályok hihetetlen vaksága minden eddiginél élesebbre köszörülte a társadalmi osztályellentéteket, részben rövidlátó naivitás, részben politikai és érdek, részben betegséggé fokozódó atavisztikus idegesség egyre sürübbé és egyre veszedelmesebbé növeli a felekezeti surlódásokat.

Lassanként annyi klikk, párt, egyesület, klub, szövetség, titkos társaság lesz, ahány ügyesebb érdek megszületik. Mi jogon kivánjuk a munkástól és a paraszttól, hogy föl tudjon emelkedni a maga osztályának érdekei fölék, amikor azok, akik néha magyar értelmiségnek szeretik nevezni magukat, még az osztálytudat és az osztályérdek relativ magasságáig sem jutottak el. Rá kell eszmélniök végre: eljött az utolsó óra. Pázmány magyarjának kezet kell fogni Bethlen Gábor magyarjával és Kossuth magyarjának meg kell értenie Deák magyarját. Intelligens magyar ember nem hunyhat továbbra is szemet olyan égbekiáltó tények előtt mint a minden téren jelentkező szociális nyomoruság, a városi és falusi nyomortanyák rettentő realitása, minden magyar érdeknek a tőke hatalmával szemben való tökéletes kiszolgáltatottsága.

Lehetetlen nem látni, hogy a kapitalista gazdasági üzem – amely oly nagy szolgálatokat tett az emberi haladásnak – jelenlegi formában bizonyos pontokban beleütközik a tizparancsolatba.

Lehetetlen meg nem látni, hogy a szocializmusnak a kapitalizmus büneire vonatkozó kritikája óriási százalékban kétségbevonhatatlan tényeken alapszik. Az ifju magyar generáció, amely a szociális felelősség tudatára ébredt és fölszabadult az osztályelőítéletek béklyóiból, látja, hogy a szociális fejlődés gondolata mindenestől egybeesik az egyetemes magyarság utjával. Ez az út a fejlődésnek, a haladásnak, a jobb, egészségesebb intézményeknek, az egészséges tradiciókra építő, de radikális lendülettel javító Széchényi-féle reformgondolatnak utja.

A röpirat szembeszáll a faji gondolat tulzóival és sarlatánjaival is és arra a megállapításra jut, hogy alig lehet végzetesebb veszedelmet elképzelni a magyarságra nézve, mint hogy amugy is megfogyatkozott és lerongyolódott kis családját a nem-magyar vagy nem-mindenestül-magyar származásuak rideg kirekesztésével még csekélyebbé, még erőtlenebbé nyomoritsa. Az ugynevezett antiszemitizmus az igazi faji problémákon semmit sem segít! A rettenetes nemzeti nyavalyának egy forrása, a magyar társadalmi osztályoknak számos ponton mutatkozó mély erkölcsi süllyedése, ezért a „fiatal magyarság” tartsa főkötelességének a korrupció kiirtását.

Sok vihart fognak kelteni ezek a megállapítások, mielőtt valóraválhat a röpirat fölhivása, a husz és harmincévesek generációjához intézett fölszólítása:
„Szelíd fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összedolgoznátok!”

Bernát Pál