Friedrich István szerint Magyarország az iróasztalok országa

Magyarország az íróasztalok országa. Itt mindenki iktat, kiiktat, beiktat, figyelmeztet, a polgárság előszobákban várakozással tölti az idejét, rajtunk fekszik az adminisztráció maholnap elviselhetetlenné teszik a polgárság életét.

Ennek eredménye, hogy a krumpli, amely vidéken egy pengőbe kerül, amire Pestre ér, már tizenhat pengőért kel el, a tehén tizenhat fillérért adja azt a tejet, amelyért mi negyven-ötven fillért fizetünk - nem is számítva a vizet! Nálunk a gabona ára esik, de hogy ez kiegyenlítődjék, ugyanakkor drágítják a kenyeret és közben egyformán tönkremegy a gazda, a kereskedő és a fogyasztó. Takarékoskodásról beszélnek, amikor egyre-másra építik a molochokat, amelyek elnyelnek bennünket. Legragyogóbb ilyen alkotásuk a Társadalombiztosító. A Társadalombiztosító frontján jó hír van: mult héten még ugy volt, hogy 30 millió a deficit, mára kiderült, hogy csak 21 millió, ez a 6 millió tiszta haszon. A Társadalombiztosító, hivatalnoki kara nagyobb, mint a pénzügy és kereskedelemügyi minisztériumoké együttvéve.

Ha a most tervezett mértékben redukálják, még akkor is hatszázzal több tisztviselője lesz, mint a fővárosnak. Külföldön a bürokrácia a dolgozó társadatom kedvéért van, minket azért teremtett az Isten, hogy a bürokráciát eltartsuk.

Közben millió magyar kar várja tétlenül a tengő napot. A városok, falvak, tanyák tele vannak munkátlanokkal, mindenki vár, vár és csalódik... Dorozsmán nem volt megoldva a kérdés azzal, hogy hüvösre tették a bujtogatókat föloszlatták a békétlenkedőket, meg is kell mondani a munkátlanoknak, hogy hova menjenek, mit csináljanak. Ne vegye tőlünk senki rossznéven, ha nem imponálnak nekünk azok a Gandhik, akik csak a kormány felé tudnak menni.

Nem imponálnak a Schöber-Gandhik, akik nappal szék, éjjel ágy. Nem imponálnak a Fregoli-Gandhik, akik délután ellenzékiek és délelőtt kormánypártiak. Nem imponálnak a Mameluk-Gandhik, akik kint oroszlánok, bent szelíd báránykák.

A kormányunk nincs gazdaságpolitikája, csak kísérleteket látunk: egyszer elkezdik a takarékosságot, akkor csinálnak takarékossági bizottságot, aztán eszükbe jut, hogy az iparosokkal kellene valamit csinálni, akkor ipartanácsot szerveznek: mindig csak tanácsok jönnek létre, amelyekre rá tehet sózni a felelősséget. Változás itt csak akkor lesz, ha a kormány rájön, hogy helytelen volt már az elindulása.

Fölépített egy nagy bürokratikus államot, hogy majd az biztosítsa a társadalom jövőjét, holott előbb talpra kellene állítani a dolgozó társadalmat és azután megcsinálni azt a bürokráciát, amelyet a társadalom el is tud tartani. Mi lesz ebben az országban, ha itt semminek sincs konzekvenciája? Ünnepélyeinken annyi az okos ember:
miért kell épp annak a tizennégy embernek kormányozni az országot, akikről már kiderült, hogy nem képesek rá?

Azt mondták, hogy a vezérlő akarat, a hágai gázi elvisz bennünket az ígéret földjére. Én nem hiszek ebben, mert ugy látom, hogy nem előre, hanem hátra megyünk.

Ahová a miniszterelnök vezet, az nem ígéret földje, hanem az ígéretek földje, ahol mindig csak ígérnek, de semmit sem teljesítenek.

Itt az ideje, hogy mint Itáliában, nálunk is, rendeletet alkossanak a viccek ellen. Hogy ha ma két polgár találkozik, nemcsak panaszkodnak, hanem viccet is mondanak egymásnak; pedig az a rendszer, amelyet kikezdenek a viccek, nem állhat meg sokáig a lábán. Én azonban azt mondtam, itt nem elég a vicc: ha a polgárság nem jön rá, hogy irtózatosan komoly a helyzet és magának kell kezébe vennie sorsa intézését, akkor legyen velünk az Isten, nehogy valami nagy katasztrófa történjék.

Az egyetlen ut, amelyen a polgárság visszanyerheti önrendelkezési jogát, a titkos választójog.
(Fölkiáltások: „Éljen a Friedrich-féle választójog!” – A közönség percekig tüntet a titkos választójog mellett.) A titkos választójog nem a magyar nép, hanem a kormány karakterének nem felel meg. A nemzet azonban tudja, hogy a titkos választójoggal él vagy bukik. Volt fővárosi autonómia, tegnapelőtt óta nincs. Olyan törvényt hoztak, hogy a választók többségéből legyen bent kisebbség és a külső kisebbségből legyen bent többség. Ez is egyik inditó oka annak, hogy nem voltunk hajlandók tovább megosztani a felelősséget.

Mi is szeretjük a rendet, a fegyelmet, az igazi konszolidációt, de tiz évvel ezelőtt a keresztény demokrácia nem azért indult el, hogy párszáz ember megsüsse mellette a maga pecsenyéjét, hanem azért, hogy minden jó magyarnak munka és kenyér jusson. A fölöttünk elvonult tíz esztendő rosszul vizsgázott le, az eredmény katasztrofális. Tudjuk, hogy jobb a kormány napos oldalán ülni, ahol az emberek ölébe hull az érett narancs, az ellenzéki oldalon pedig semmi sem érik: keserves kenyér az ellenzéki kenyér. Csodák csodája, hogy Budapest népének legnagyobb része mégis ezt a keserű kenyeret választotta és ne hajlandó türni, hogy a keresztény politika jelszavával a keresztény társadalmat mindig csak arra használják föl, hogy föntartsa és kiszolgálja a kormányt.

Kell, hogy végre valaki hazafias alapon megszervezze az országban az elégületlenséget.

A keresztény ellenzék elvetette a kockát és fáradhatatlanul hozzáfogott a munkához. Azokat a tanyákat és kültelkeket fogjuk járni, ahová be sem engednek, ha a kormányt dicsérjük, de komoly ellenzéki politikával ezrével lehet visszahódítani azokat, akik évekig szélsőséges irányban helyezkedtek el. Mi szerények vagyunk, senkitől támaszt, segítséget nem várunk, szegények vagyunk és mindent saját fillérjeinkből kell összeadnunk, de nem fogjuk tátott szájjal és szervezetlen polgársággal várni, amig ujra nyakunkon a baj!

Friedrich beszédének utolsó mondatait a helyeslő és elkeseredett közbekiáltások özönében mondotta el. Utána elemi erővel tört ki a lelkesedés, Friedrich asztalát virággal boritották és a gyülés után a Vigadóból kitóduló közönség az utcán ünnepelte tovább Friedrich Istvánt.

Bernát Pál