Nagyanyámmal ültem szemben a tornácon a kis nádszékemen. Kezemben kínlódott a kézimunkám. Undorral bökdöstem a tűt a vászonba s ötpercenként összebomlott a színes szál, amivel öltenem kellett volna. Így ültünk ketten egymással szemben, miközben ártalmatlan őszi esőként peregtek le rólam nagyanyám ezerszer hallott napi intései.
- Látod, fiam, így soha nem fog jól állni a munka kezedben, ha nem áll oda az eszed arra, amit csinálsz. Maholnap nagylány leszel, férjhezmégy s szeretném látni, mit kezdel az ügyetlenségeddel, rendetlenségeddel, gondatlanságoddal, ha rádszakad, úgy, amint rámszakadt fiatalon, tapasztalatlan fővel egy háztartás felelőssége. Egy férfi szolgálata nem könnyű, nem is szólva róla, hogy észre se veszed, meglep a gyerekáldás s te szerencsétlen, azt se fogod tudni, hogyan segíts az életeteken. Jön a foltozás, varrás, főzés, erő, okosság és sok jóság kell oda.
Jól van, hogy lesz cseléded. Nekem is volt mindég. Nem is egy, aki segítségemre legyen. Mégis, neked kell mindent jobban tudnod náluk, mert te a magadéban vagy s neked kell bevezetni őket mindabba, amit a házad rendje kíván. Csak így lehet tartós becsületed előttük. Nem is szólván arról, hogy fogalmad se lehet róla ma még, ki és milyen természetű ember lesz az, akinek a felesége leszel. Mert olyan áldott jóságú embert, mint a nagyapád volt, úgyse kaphatsz többet.
Mondom, jótékony őszi esőként peregtek le rólam az ismert bölcsességek. Ha a nagyanyám összetévesztett volna két mondatot az elmondottak közül, biztosan kijavíthattam volna, úgy tudtam a sorrendet. De most az utolsó mondat nagyapám áldott jóságáról szokatlanul felizgatott. Munkakerülő kamasz leány, aki voltam, telítve betyársággal, kíváncsisággal, mindennél jobban szerettem hallani daliás nagyapámról, aki úri könnyelműségben vezetett a vármegye csínytévő urai között.
- Bizony - mondottam kihívó szemtelenséggel -, olyan férjet nem is kaphatok, amilyen a nagyapám volt, mert olyan szép és olyan áldott jóságú ember, mint amilyen ő volt, nincs is több talán az egész világon.
- A világ nagy, fiam. Én a világot nem ösmerhetem. De a vármegyénket ösmertem jól s a megyei urakkal tisztában vagyok. Ezek közt az urak között nagyapád volt a legszebb és a legjobb ember.
Nagyanyám okos szemein, ma sem tudom biztosan, a pápaszem üvegje csillant-e meg hirtelen, vagy az emlékezés könnye, de azt tudom, hogy ott, akkor, a karosszékben, merev, fekete ruhái között egyszerre meglágyult, kisebb lett és közelebb jött hozzám. Kivette a kézimunkát a kezemből s miközben hozzáfogott az összezavart szálak elrendezéséhez, ismert szigorúságát megenyhítette a mult.
Én két tenyeremre támaszkodva hallgattam a mesét, nagy szépségéről és áldott jóságáról, az én páratlan hírű nagyapámnak.
*
- Magas, vállas, fekete, gyönyörű szál ember volt a nagyapád. Igaz, korán kopaszodott, de a szemei tüzesek maradtak. A lába keskeny volt és a keze úriformájú. Bolondultak is érette a vidék asszonyai, nővérem is majd megveszett érte, de ő semmibe se vette azt a sok esztelen forgolódást, amit véghezvittek körülötte a nők. Olcsó és értéktelen portéka volt számára az az asszony, aki maga kínálja föl magát.
Én szemérmes voltam. Dolgos, komoly, árva leány. Nénédnél, asszonynővérem házánál találtam otthont. Egészen más természetű voltam, mint ő, sok mindent láttam, megfigyeltem körülötte, amit nem találtam éppen illendőnek, de nem avatkozhattam dolgaiba. Fiatalabb és rájautalt voltam, a sógorom pedig úgyse tudott volna rendet teremteni szilajvérű nővérem körül. Jókedvű, gyerektelen, vendéges házuk volt. A csinos, mindenre kapható háziasszony maga köré gyüjtötte a vidéki fiatalságot, nagyapád is megfordult a házuknál többször, de engem jóformán nem is láthatott. Nővérem gondoskodott róla, hogy én, a házánál élő fiatal leány, ne zavarjam mulatozásait, s nehogy kifogyjon kezemből a reámbízott napi munka.
Hogy, hogy nem történt, egy napon mégis találkoztunk nagyapáddal. Pál pillanat volt az egész, de ő meglátott és utánamnézett. Ez az utánamnézés megbénított. Biztosan ügyetlenül és pirosan hoztam be egy tál frissensült vajaspogácsát a szobába, s nagy zavaromban, mikor megláttam, hogy nagyapád is ott ül az asztal mellett, kiejtettem mindent a kezemből. A pogácsák szertegurultak.
A tányér összetörött. ŤÜgyetlen!ť - sziszegte felém dühösen a nénéd, szegény sógorom rémülten a földre nézett, nagyapád pedig, a kedves, fiatal, elkapatott gavallér, lehajolt és segített nekem eltakarítani a megtörtént szerencsétlenséget. ŤHagyja, kérem,ť - pattant idegesen nagynénéd hangja reánk, - Ťa leány majd felszedi a cserepeket, a húgom pedig jövőre jobban vigyáz, hogy ne legyen oka szégyelni az ügyetlenségét.ť Áldott jóságú nagyapád visszaült a helyére.
Én kiszaladtam a szobából s nem kerültem elő, csak a búcsúzáskor, mikor ő kerestetett. Ott, akkor, a távozásnál érthetőn és értelmesen, úgy, hogy mindenki jól megértse, azt mondta: Ťkérem, bánjanak gyöngédebben az én kis menyasszonyommal, mert rövid időn belül a feleségem leszť. Megcsókolta a kezemet - ez volt az első férfikézcsók, amit életemben kaptam. ŤStaffirungjáról anyám majd gondoskodni fog, kérem, ne legyenek nyugtalanok miatta.ť Ezzel otthagyott engemet és az egész sóbálvánnyá vált társaságot.
- Nincs fogalmad a szegény árvaleányok kiszolgáltatott életéről. Nénéd, mikor megértette, hogy itten mi történt, oktalan sírásával, sikoltozásaival napokig feldúlta a házi békességet. Kacér voltam, lusta, haszontalan, hálátlan, munkakerülő, számító perszóna, aki csúnya alattomosságommal befontam magamat áldott jóságú nagyapám szívébe. ŤÉn leszek felelős,ť - sivította felém, - Ťaz én házam híre viseli a szégyent, mikor kisül, hogy nővérem, a főszolgabíróné, a járás első asszonya ügyetlen és tudatlan, aki naplopáson kívül semmihez sem ért.
Jaj, Istenem, hogy megvertél engem.ť Szegény jó sógorom némán váltogatta a hideg borogatást nénéd lázongó fején. Én meg belemenekültem, mint mindig, a rámbízott munkába, ha lehet, még szótlanabbul, mint azelőtt. ŤUgye, nem veszi el, ugye, nem kell nekiť - panaszolt ki a zárt ajtó mögül a konok, asszonyi kétségbeesés. Nővérem lesötétített szobájában reggeltől estig és estétől reggelig gyötörte magát és a sógoromat, aki, szegény, türelmesen vette át a reá kiosztott szemrehányások özönét. Szelíd és jó ember volt, aki szerette és sajnálta fékezhetetlen vérű feleségét.
Pár hét múlva megvolt az esküvőm.
*
Nem tehettem róla, mégis a járás első asszonya lett belőlem. Főszolgabíróné. Az alispán, a főispán rokonának a felesége. Irígyelt, dolgos, tiszta asszony. Végtelenül szerettem az uramat és úgy éreztem, ő is szeret engem. Nagy házat vittünk. Ő kívánta így. Szerette a módos, úri életet. Apósom halála után anyósom hozzánk költözött. Nehéz természetű, finnyás, gőgös, öreg dáma volt szegény, bizony utána kellett járnom, kedvét keresnem, hogy jól érezze magát nálunk.
Naponta folyt a vendégeskedés. Soha nem tudhattam, mikor kit hoz az uram ebédre, vacsorára. Csak azt tudtam, hogy áldott jóságú nagyapád kényes a konyhánk jóhírére, a boraira, a terítésre. Jöttek a vármegye vezető urai, nagyrészt rokonok, mulatós, igényes társaság. Szólt a cigány, folyt a bor, s a pompás négyesfogatok sokszor egész éjjel, egész nappal készenlétben állottak. Livrés kocsis, sujtásos hajdú, bokrétás ünneplőbe öltözött parasztlányok sürögtek-forogtak a házban és asztalunk körül. Mintha mindig nagyünnep volna.
Áldott jóságú nagyapád szemével dirigálta háza rendjét. Vacsora után, mikor javában folyt a borozás, nagy fekete szemei reámnéztek, és én tudtam, hogy most csöndesen, észrevétlenül vissza kell vonulnom. Ez a néma, komoly tekintet felváltotta a személyzetet. A leánycselédek át kellett adják az asztalkörüli munkát a hajdúnak, mert itt most kezdetét vette az úri-muri fesztelenebbik része, hol többé szemérmes asszonynépnek nem lehetett helye.
Gondolhatod, nem tudtam lefeküdni. Ébrentartott a lárma és az izgalom. Az ajtókon át beszivárgott a pipafüst s az egyre nehézkesebbé váló férfijókedv. Én szívszorongva a habos, fehér mellfüggönyök mögött remegtem az est békés befejezéséért és imádkoztam nagyapádért.
Ez többször történt így, mint másképp.
*
A mi vendégségbe-járásunk rövidéletű lett. Elvágta nálam ezeket a kényszeredett kirándulásokat az anyaság. Kelepelt a gólya, jöttek a gyerekek, hozták a nagy, megszenvedett örömöt, hogy földhözvágó bánatot hagyjanak maguk után. Boldog anya voltam. Egészséges, büszke, jótejű fiatal anya. Legszebb gyerekeim nekem voltak. S legkeservesebben én sirattam meg őket talán minden anyák között.
Első kisfiamnak csodájára jártak. Rendkívüli nagysága, szépsége, súlya s értelme magábanhordozta a korai halált. Áldott jóságú nagyapád csengő aranyakat dobott a vizébe, amikor fürösztötték. S nem ismert büszkesége határt, mikor a fiára nézett. Alig volt kéthónapos a kisfiam, amikor hirtelen agyhártyagyulladásban meghalt. Fájdalmamban mindent megutáltam, amit szerettem azelőtt.
Kerültem az embereket, mert egészséges, élő gyermekeik voltak, és menekültem a gyerekektől, mert éltek, és az enyém nem ugrált közöttük. Áldott jóságú nagyapád sajnált a maga módján, ő is szerette a fiát. De férfiember hamar végez az ilyenfajta, meddő bánatokkal. Vette a kalapját, bevágta magát négyesfogatába s Gyuri bácsi, az öreg kocsis röpítette oda, ahol vigaszt adott a kártya, a bor és a jóbarátok. Így ment ez nap-nap után, hetekig, hónapokig, évekig. Ültem az anyósom mellett, varrtam az új gyerekkelengyét és hallgattam ennek az okos, magabízón gőgös asszonynak igazságait. Ilyesmiket mondott:
- Az én áldott jóságú fiam legkülönb ember az egész vármegyében. Nemcsak a legszebb, hanem a legjobb is. Isten különös kegye ért, fiam, tégedet akkor, amikor feleségül választott maga mellé. Téged, kinek jó neveden kívül egyebed se volt az árvaságodnál. Légy boldog, hogy kedvét keresheted, s a kívánsága maradjon mindég szent előtted. Gyereked volt és látom, gyereked lesz megint az én fiamtól. Fel tudod-e fogni, milyen szerencsés vagy? Örülj! Légy szép! A bánat elcsúnyít és bűn, mikor az én fiam szerelméből gyereked születik!
Hosszú uszályos fekete ruhájában megnyúltan, kis, alig őszülő fekete fejével méltóságosan legyintett felém sárgás, aszott keze a sok csipke között. Mit felelhettem volna neki mást, mint hogy az uramra gondoltam és megcsókoltam a kezét.
Lassan-lassan az új anyaság öröme elcsilingelte szívem körül az első bánatot. Kislányom született s párévi pihenés után megint egy kislányt adott nekünk az Isten - az édesanyádat.
Ez a két édes, gyönyörű kis angyal telekacagta ártatlan örömével a házunkat. Keményített, apró, ezerfodrú ruhácskáikban tisztán és üdén, mint a nyíló tavaszi virágok, táncoltak a napfényben s kis, kilógó csipkés bugyogójuk fehérsége habosan csillant a napsütötte, formás lábszárukon. Öltöztettem őket. Vetkőztettem őket. Fürösztöttem őket. Fésülgettem őket. Néha ritkán, ha áldott jóságú nagyapádat köztünk hagyta a baráti kör, mi voltunk a legboldogabbak talán az egész világon. Anyósom önérzetesen ült magastámlájú karszékében. Előtte zsámoly. A zsámolyon pihenő lábai mellett ott hevert a kis pincsikutyánk. A szőnyegen pedig, lent a földön, gyerek a gyerekek között, végighasalt a nagyapád. Kétméteres óriás, kinek hátán a gyerekek táncoltak, ugráltak, tornáztak kedvük szerint.
Igaz, ez ritkán volt így. Többször volt úgy, hogy italosan, többnapi távolmaradás után szótlanul és letörve került haza szegény uram. Ilyenkor a gyerekek mozdulni se mertek. Összecsukott szárnyú kis madarak, remegve keresték a szoknyám védelmét, miközben én csöndesen, magambafojtva, életemben talán először, énekelgettem is. Hirtelen megértettem anyósom szavait fiáról és a boldogságról, s lehajtott fővel elkezdtem varrni egy új gyerekkelengyét.
*
Kisfiam született. Áldott jóságú nagyapádat ilyen boldognak még talán sohase láttam. A meghalt fiúnk helyébe adta Isten ezt a fiút, kinek hála Istennek nem voltak olyan rendkívüli adottságai, de nagy volt ez is, fejlett, tiszta vonású és a szemei tág, sötét fényéből az édesapja szeme nézett reám. Engem csúnyán legyöngített ez a szülés. De áldott jóságú nagyapád most is bőven szórta az aranyakat s gőgösen zárkózott anyósommal megrendezték a nagy keresztelőt. Testvéröcsém Pestről, nénéd Csucsáról feljöttek az ünnepségre.
Mialatt én letörve feküdtem, virágok és csipkék között, behallatszott cigányzenét kísérő jókedvük. Nénéd beszaladt pár pillanatra hozzám. Rózsaszín fodrai között, divatosan loknis frizurájával szelesen, lobogón, az élet túlfűtöttségétől, alig volt ideje szót váltani velem. Gyöngéden megrázott ott az ágyban, betegen, ahogyan feküdtem és kiszaladt a napsütésbe, a gavallérok közé. Pár perc múlva sógorom is bejött, alázatosan, csendesen, hogy kivigye nénéd ágyamonfelejtett kis hímzett táskáját.
A fiam már kétéves volt, erős, szép, jólfejlett gyerek. A lányok - négy- és hatévesek, - drága kis rózsabimbók. Lassan én is visszakaptam régi erőmet, de a kedvemet elverte valami. Rettenetesen nyugtalanított áldott jóságú nagyapád változatlan mulatozó kedve.
Nem lehet ennek jó vége - gondoltam - miből és meddig bírjuk ezt?
Nem volt kivel beszélnem ezekről a gondjaimról, amiktől sok-sok éjszaka nem jött álom a szememre. Anyósom istenként tisztelte a fiát. Fia tetteit dícséret illette, nem bírálat. Amit ő tett, mindig jól volt téve, de különben is nem volt itt már kivel vitatkoznom az igazságomról. A gőgös, karcsú nagyasszony összeesett hirtelen. A haja megőszült, a háta hajlott lett. Szeme, füle erősen megromlott. Én és a gyerekek kiszolgáltuk, segítettünk rajta, ameddig lehetett, míg egy téli estén váratlanul meghalt.
Áldott jóságú nagyapádat alig tudtam előkeríteni anyja temetésére. Két-három napig sajnálta, emlegette az édesanyját, aztán elmosódott benne emléke az anyaszívnek.
*
Anyósom halála, úgy reméltem, felszabadít a kétségekből és visszavisz az uramhoz. Túlerősek voltak így ketten ellenem, egyformák és magukbabizón gőgösek. Most megint enyém lesz az uram. Talán fölfigyel a hangomra, talán megkérhetem, megkérdezhetem, jó-e így folytatni az életét? Nem sikerült. Gyöngéd és kedves volt mindig hozzám, de most elkomorodott, ingerült lett, ahogyan mondotta: Ťmiért üldözöl el a háztól?ť
Befogatott s már vitte is ismeretlen örömök felé a négy rohanó szürke ló, napokig nem tudtuk, hol él, mit csinál?
Nehéz volt a sorsom. Megnyugtatni a gyerekeket s közben külön viselni a magam baját. Nevelni őket szeretetre, tiszteletre az apjuk iránt, átmosolyogni a visszafojtott könnyeket s elhitetni velük az élet okos zavartalanságát. Reggeltől-estig meséltem nekik a jógyerekek jódolgáról. Közben égetett a kín, a kíváncsiság, mit csinál, hol él, mit gondol az uram? Nem fél-e, hogy váratlanul jön egy felülvizsgálás és ő nem tud elszámolni a reábízott dolgokkal. Soha nem vezetett be hivatalos dolgaiba. Most végtelenül fájt, hogy én nem voltam társ körülötte, csak asszony és anya.
Ezek alatt a keserves napok alatt áldott jóságú nagyapád nem búsult. Kártyázott és ivott a többi cimborával. Később tudtam meg, hogy állandó szobájuk volt a város első szállodájában, ahol vidám poharazás közben kidöglésig ütötték a blattot a megyei urak. Aki nem bírta tovább, kialudta magát, hogy újból, előlről kezdhesse az egészet. Megnőtt a szakálluk, pirosan égett a szemükfehérje, gyűröttek és piszkosak lettek a nehéz ködként rájuk ülő pipafüsttől. Csupa kényes ember - mit törődtek vele?
Otthon mindegyikért virrasztott és imádkozott a kétségbeesés egy-egy tiszta, rémült asszony szemében, aki álmatlanul vergődött az ura után. Mit lehetett itt mást tenni - ilyenek voltak.
Áldott jóságú nagyapádat egy napon figyelmeztette a pincérlány, hogy vigyázzon. Azért veszít napok óta, mert a díványra ültették legjobb barátai. A dívány mögött tükör lóg a falon, s a tükörből mindenki ismeri előre minden lapját, amit kihív. Nagyapád egyszerre kijózanodott. Nem szólt semmit, csak mosdóvizet kért s éjjel, zuhogó esőben, váratlanul hazahozta a négy szürke ló.
Kérdezni, örülni, sírni, észrevenni nem volt szabad. Az oldalára billenő nagyurat bizonytalan kedvű ébredésében nem zavarhatta meg soha senki. Nem sírhattam az örömtől, hogy megjött és élve kapjuk vissza, mert áldott jóságú nagyapád nem ismert tréfát. Ilyenkor rettenetes lett. Ki se szállt a kocsiból, csak rászólt a bakon parancsára leső Gyuri bácsira s csöndesen, de ellentmondást nem ismerő hangon kiadta a parancsot: ŤItten minket nem szívesen látnak, menjünk oda vissza, ahonnan idejöttünk.ť
Gyuri bácsi suhintott egyet ostora hegyével, rugalmas gyorsasággal fordultak a lovak, s a négy szürke sárkány röpítette vissza a pusztulásba a te áldott jóságú nagyapádat.
