Ujságíró kamara felállításáról tanácskoznak a budapesti szerkesztőségek tagjai. A mai mesébevaló nehéz időkben valami védelmet várnak és szeretnének a legbizonytalanabb foglalkozás müvelői. Az ujságíró kamara kötelessége volna a fizetésleszállítás, a leépítés, a papírrendeletek s más korlátozások elleni küzdés. Hivatalos védője volna az ujságírónak.
Ellenérvek csak a végrehajtás lehetősége terén vannak.
Az Ügyvédi, az Orvosi Kamaráknak minden ügyvéd s minden orvos automatice tagja, aki a törvényes képesítést megszerezte, ha csak büntetőügyi akadály nem lép fel. De hogy lehet megállapítani az ujságíró hivatalos kritériumát? Ahhoz, hogy valaki ujságíró legyen, nem kell sem ma, sem később más képesítés, csak a rátermettség, a tehetség.
Az idő? amit valaki szerkesztőségben tölt?... Akkor mi lesz a fiatalokkal, holott ujságírónak csak fiatal alkalmas elsősorban. A szerkesztőségek tagjai gyorsan cserélődnek ki, mert az ujságírás valósággal sport. A régi ujságírónak már szőrin kellett megülni a szenzáció lovát, pusztán a sörényébe kapaszkodva pattanni fel a hátára s a mainak motorbiciklin, autón, repülőgépen kell legázolnia. A legnagyobb sportteljesítmények eltörpülnek a bravúros ujságíró-munka mellett.
Talán nem a fix képzettségű s állású pályák kamarájához kellene hasonlítani az Ujságíró Kamarának, hanem a szabad pályák Kamaráihoz. Van Mezőgazdasági Kamara, van Iparkamara. Hátha itt meg lehetne találni az analóg esetet.
Mindenesetre helyes, ha valamikép védelmet tudnának teremteni a pályán levők félelmesen ingadozó életének.
S mindenesetre, mi írók, még ezt a kevés szervezkedési mozgalmat is azzal az érzéssel nézzük, hogy az írók még ennyire sem képesek magukat megszervezni.
Jön a nehéz tél. Az ujságírók a legnehezebb időkben is tudtak maguknak szénről, lisztről, cipőről, ruhaszövetről, szanatóriumról, orvosságról, özvegyi nyugdíjról, gyermekneveltetésről s még fizetésrendezésről is gondoskodni, de az írók a maguk erejéből még eddig nem.