Öreg újságíró kesereg: Nézem ezeket a mai fiatal kollegákat. Szeretettel nézem őket, de nem értem az észjárásukat. Az én időmben, huszonöt-harminc évvel ezelőtt, az ment ujságírónak, akiben mozgott valami, ha nem írói tehetség, legalább, ahogy Mikszáth mondta, irodalmi giliszta... Minekünk célunk volt. Írók, költők, színdarabírók akartunk lenni. Éjjelenként a New-Yorkban a legszenvedélyesebb irodalmi viták folytak. A parlamenti tudósító meg akarta reformálni a regényt. A rendőri riporter új verseket akart Ady mellett. A sportrovatvezető azért harcolt, hogy a lap ne közöljön többet tippeket a lóversenyre s ő maga az operettet akarta ujrateremteni.
Ezek a mai fiatalok nem írnak és nem olvasnak: diktálnak, sőt telefonon bediktálják az adatokat a gyorsírónak s a segédszerkesztők megcsinálják belőle a tudósítást. S nem olvasnak semmit. Se ujságot, se folyóiratot, se külföldi lapot, könyvet pláne nem. Ezek futnak, öltözködnek, üzletet csinálnak s élnek. Ők valami más ésszel mennek a laphoz. Alkalmas helynek tartják az ujságíró-pályát arra, hogy összeköttetéseket szerezzenek. Az az ujságíró tetszik nekik, aki képviselő lett, bizottsági tag, üzletember a végén. Az érdeklődésük más, mint a mienk volt. Sport, pénz, harc.
Felfogásuk, hogy az irodalom meghalt. Vagy ami van, az a detektívregény, mozi-szüzsé, szórakoztató olvasmány, amit el lehet adni. De ez sem komoly dolog... Közgazdasági tevékenység!... Ismerik azokat a közgazdasági rovatvezetőket, akiknek villájuk van, remekül berendezve, akik bérelik a lapjuk egy-egy rovatát s abból pénzelnek. Akik hirdetést gyüjtenek és huszonöt percentet kapnak a hirdetési jutalékból. Akik reklámot fogalmaznak. Akik kemények, kíméletlenek, vágnak. Imádják a nagyvágókat.
Mi, mellettük, őskori lényeknek tűnünk fel. Kopott és naív álmodozóknak, akik elmaradtunk a világtól, akik letörtünk, akik gyászos idealisták vagyunk.