Bemutatók

A színházak előszezonja produkált néhány oly bemutató-előadást, amelyről - biztosra veszem - a közönség is szívesebben látja, ha nem számolok be. A pillanatnyi zökkenő, melyet a kormány papirrendelete a Nyugatnál is előidézett, úgyis késleltette a beszámolást, a kérdéses darabokat oly kevesen nézték meg, hogy sürgősen lekerültek a műsorról s akik látták, azok is szívesen elsüllyesztik a feledés vizében, a színházaknak is jobb, ha az ember nem emlegeti balsikereiket. A gazdasági depresszió olyan soha nem tapasztalt depressziót idézett elő a színházaknál is, valamennyi olyan nehézségekkel küzd a puszta létért, hogy nincs is szíve az embernek a súlyos tévedéseikről beszélni.

*

A Nemzeti Szinház Bónyi Adorján Édes ellenség c. vígjátékával kezdte újdonságainak sorozatát. Ha az író csakugyan azt gondolta, amit mondanak: hogy a darab témája a fiatal férfiak és nők egymásközti harca a kenyérért, a boldogulásért, akkor azt kell hinnünk, tévedett a saját témájában. Ez a motívum játszik ugyan szerepet a darabban, a fiatal vegyészmérnök beszél ugyan az állásban levő dolgozó nők ellen, a fiatal vegyésznő e beszéd hatása alatt, szerelmi önfeláldozásból, át is engedi neki az állását, de a lényeg nem ez, a darab logikája nem erre megy.

Mi valami érdekesebbet, kevésbé zsurnalisztikusat érzünk ki a darabból. Mi történik akkor, ha egy szellemileg és erkölcsileg kíváló nő beleszeret egy olyan férfiba, aki lehet ugyan jóravaló ember, de mindenképen - még a mesterség dolgaiban is alatta áll. A felelet, melyet a darab ad: a nő tud szeretni olyan férfit, aki alatta áll, a férfi ellenben nem tud olyan nőt szeretni, aki magasan fölötte áll.

Ez talán nem abszolút érvényű igazság, de azt hiszem, az életben előforduló esetek többségére érvényes és érthető is, mert a férfira mindig kényelmetlen az olyan nő, akit kénytelen különbnek érezni magánál. Abból, hogy a darab konstrukciója nem ekörül a tengely körül forog, önként következik az az enyhe elégedetlenség, melyet a közönség a befejezés miatt, amint tapasztaltam, érez.

A nézőnek a fiúról, magatartásából következtetve, kelleténél kedvezőtlenebb véleménye támad, együgyünek kell tartania, hogy vakon megy el a szép, okos, önfeláldozó leány szerelme mellett a locsogó zsúrkisasszonyhoz. Azt kell éreznünk, hogy a leányra, Juditra nézve az a happy-end, hogy a végén a kíváló főmérnöké lehet, de mért megy hozzá olyan rezignált bánattal? Úgy, ahogy a darab konstruálva van, szemmellátható nehezen tudja a szerző befejezni. Nem vette észre a magától adódó befejezést.

Hogy a darabnak mégis van hatása, azt nyilván elsősorban választékos hangjának s a kellemesen érzelmes és kellemesen vidám jelenetek szerencsés keverésének köszönheti, ezenfelül pedig a színészek kitűnő játékának. Bajor Gizi, Csortos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Lehotay Árpád, Gömöry Vilma, Környey Paula, Hosszu Zoltán tehetségük javával szállnak síkra a sikerért s külön ki kell emelnünk Vizváry Mariskát, aki csalhatatlan karakterizálással játszik meg egy szerepet, melyet talán jobb lett volna kivágni a darabból.

*

Az Akli Miklós színpadi változata, Siklóssy Pál műve, melyet a Kamaraszínház ad elő, kicsit leleplezi Mikszáth mesealkotó módját. Erősebben látszanak azok a drótok, amelyekből a mese váza van nagy leleményesen összefűzve s amelyeket a regényben az író ellenállhatatlan humoros fölénye és elbeszélő bája eltakar. A lányrablási kalanddal tetézett udvari intrika-történet színpadi lehetőségeit azonban jól felismerte és egészséges színpadi érzékkel használta ki az átdolgozó. Lazán összetűzött jelenetekre bontotta fel a történetet, de minden jelenetben egymást kergetik az események, az egészbe némi egységet olt a napfényesen derült hang, mely mindig arra figyelmeztet, hogy az egész csak mese, szórakoztatásra való, nem szabad túlkomolyan venni.

Szerencsésen állítja be a darabba Ferenc császár alakját, enyhe humor levegőjébe helyezi, érezteti tárgyának a történelemből ismert kispolgári vonásait anélkül, hogy egészen elveszne bennük a nagyúr. Az egész tónus abból a hangnemből való, melyet a Nemzeti Szinház közönsége különösen szeret s külön ki kell emelni a darabban mindig nyilatkozó jóízlést. Az előadás a Nemzeti Szinház előadásainak jó átlagszínvonalán mozog; Gál Gyula nagyon ízléses Ferenc császár-alakítása emelkedik ki belőle. Jó színészmunkát produkálnak Somogyi Erzsi, Uray Tivadar és Harasztos Gusztáv is.

*

Turisták számára külön gyártanak Ausztriában holdfényes, havasfejű hegycsúcsokkal, tengerszemekkel díszes levelezőlapokat. Egy ilyet hozott magával Tirolból az Anthony nevezetű írónő, darabot írt belőle, amely angol színpadokon nagyon tetszett. Az angolok szeretik az utiemlékeket, azt az édesen sóvárgó hangulatot, mely visszaidéz egy szép vidéken töltött nyarat és most divatban van náluk az öregedő leány, aki egy utolsó, rövidtartalmú szerelmi fellángolásban éli ki szerény vágyacskáit. Élvezni tudják tehát azt a szelíd Romeó és Julia-játékot, melyet a harminckétéves angol tanítókisasszony játszik el az ugrifüles osztrák szállodással, hárfajáték, holdvilágos erkélyjelenet, Mária-képes hegyi út segédletével.

Divatban van náluk a szexuális kérdés, mint háborúutáni újdonság, tehát mulatni tudnak a szexuálpszichológiai alapon nyaraló szerelmes páron, a sikamlós könyveket olvasó metódista papon és vénkisasszony nővérén. A bivalynak való terhet hordozó osztrák hegymászó házaspáron bizonyára igen jókat tudnak nevetni és örömmel üdvözlik a kis hegyi szálló szerény tiroli requizitumait, a kakukkos órát, a tehénkolompot, a tiroli jelmezeket.

Mi persze finom unalom-párát érzünk ezek felett a dolgok felett, túlkicsinek érezzük a darabban a pecsenyét, mérsékelt ízűnek a köritést s inkább az előadásban - a Vígszinház Havasi gyopár címen adta elő a darabot - találjuk meg tetszésünket, mint a darabban. Kitünőnek érezzük Rajnai Gábor fürge ugrándozását, amelyben mindig van humor, szépnek Tőkés Anna játékát, aki a darab olvatag szentimentalizmusát teszi elfogadhatóvá, nagyon jól mulatunk Gombaszögi Marge-jelenetén, mikor a vénkisasszony pityókosan kerül haza a kirándulásról, örülünk, hogy Berki Lili okos jóízlése az öregebbik tanítónő száraz alakját élővé tudja tenni, szívesen látjuk viszont Vendrey Ferencet s élvezettel hallgatjuk Sárosi Árpád Heine-dalait. De a mi tiroli kirándulásunk nem fog olyan maradandó emlékké válni, mint az angol lányé.

*

Marcel Pagnol Máriusza a Belvárosi Színházban csaknem hiánytalan élvezetet ad. A devalválódott hitelű francia vigjáték régi jó szelleme él Pagnolban s valódi színpadra való életet varázsol a nézőtér elé. Szervesen nőtt ki a francia hagyományból, amely a délvidéki francia típusokat már rég felfedezte és kiaknázta az irodalom számára. Az egyes típusokkal már nem egyszer találkoztunk, de Pagnol kezén frisseknek, eredetieknek látszanak.

A darabnak rendkívül erős atmoszférája van: a marseillei tengerparti kocsmában megforduló alakok mind egy-egy egyéni alak és mégis összetartoznak, mint egy család gyermekei, együtt kerek, hiánynélküli képét adják a délfrancia karakternek és életformának. Azt lehet mondani, penetráns levegője van ennek a kurtakocsmának, szinte a nézőtérre árad belőle a tengervíz, a halak, az olajban sült halak, a pálinka s az emberek illata.

Az előadás - természetesen, hisz sem a színészekben, sem a közönségben nincs meg az erre való tapasztalat - ebből a levegőből ad legkevesebbet, mégis folyton érezzük, - magából a darabból jön ki. Az alakoknak, mindnek, sajátságos életük van. Lármáznak sokat, gyorsan beszélnek, hamar tűzbe jönnek, tele vannak temperamentummal, de üzleti érdekeikre mindig vigyáznak, szerelmi dolgokban hisznek az erkölcsben, de az ellene vétőknek mosolyogva megbocsátanak.

Milyen kitünő a kocsmáros-apa és a pincér-fiú viszonya egymáshoz: az apa, maga is vén kujon, szidja a fiát, szigorúan bánik vele, de ha bántják, ökölre megy érte s kis szerelmi játékait megelégedett mosollyal nézi. Az egyszerű, borivó emberben különös emberi bölcseség van, marseillei életfilozófia.

Színpadilag is milyen jó ez: a kocsmáros és vitorlakereskedő barátja összekapaszkodnak, ökölre mennek, mikor magától kipukkan a pezsgősüveg dugója és a két cimbora egyszerre abbahagyja a verekedést és rohan a palackhoz, hogy ki ne folyjon a drága ital s a pohárral kezükben összebékülnek, régi jó pajtások. Ilyen kedves és színpadilag kitünően ható, mégis írói aggyal meglátott részletek minduntalan vannak a darabban s bizonyítják a született drámaírót. Legkevésbé életteljes a darab lírai tenoristája, a kocsmáros-fi, akit a végtelen tenger, a hajósélet látványa elragad magával a messzeségbe, kalandos életre s ezért egy-két szerelmes éjszaka után otthagyja szép kis kedvesét is.

Eben az alakban, különösen a beszédében van egy kis gyanus íze az irodalomnak, ami nem egészen illik össze az egésznek életízével. Az előadás, az előbb említett megszorítást leszámítva, kifogástalan. Egy budapesti színház se tudta volna különben csinálni. Gózon Gyula alakítása emelkedik ki belőle; minden mozdulata egy-egy vonása egy teljes, kimerítő jellemrajznak, jóság, bölcseség, humor sugárzik belőle.

Hasonlóan kitünő Mály Gerő játéka, - őbenne van a legtöbb a marseillei levegőből, Dajbukát Ilona kicsit magyar parasztasszonyosan játssza a halaskofát, de ebben a keretben szintén jól összefogott alakot ad. Egy új, fiatal színésznő, Kiss Margit tehetségesnek mutatkozik, már most is kedvesen, leányos bájjal játssza a halaskofa szerelmes lányát, - azt hisszük, van jövője. Rádai Imrében csak a lírai tenort érezzük, a pincérlegényből már jóval kevesebbet. A többi szereplők is beleillenek az együttesbe. Az egész előadáson meglátszik a gondos és erélyes rendező.

*

Bourrachon, Doillet vígjátéka, melyet a Vígszínház A gyógyszerész úr címmel adott elő, a francia vígjáték legősibb és legjellemzőbb témáját variálja: George Dandin és annyi más komédia alakját, a cocu-t, azt a férfit, aki arra született, hogy az asszonyok megcsalják s hiába ágaskodik, ebbe a tragikomikus végzetbe bele kell törődnie. Ezzel vesz magának a francia szellem elégtételt nemzeti nő-kultuszáért. A színpadnak vannak halhatatlan témái, az író tehetsége a variációban nyilvánul. Doillet variációja nagyon jó.

A stigmával született Bourrachon úr komikumát frappáns új helyzetekkel értékesíti. A tetőpont a második felvonásban van. Bourrachon úr, miután első felesége megcsalta, másodikat vesz, olyat, aki már előlegben megcsalta, a házasság ötödik hónapjában már gyermekkel ajándékozza meg. A kulisszák mögött folyik a gyermek világrahozatala, a színpadon Bourrachon szörnyű izgalomban várja a dolog lefolyását s közben a segédjével diskurál, aki - ezt persze csak ő nem tudja - a gyermek igazi apja.

Ez a finom részletmunkával előkészített jelenet kicsattanó hatású, ős-komikum van benne. Ilyet csak író gondol ki, színpadi mesterember soha. A harmadik felvonásban Bourrachon sógorának, a papucshős egyetemi tanárnak a lázadása a kacaj főforrása, de e mögött van több is: a felszarvazott gyógyszerész sorsába való beletörődésének elegáns vonalú rajza. Tipikusan francia dolog: a problémát végső megoldásra az újszülött gyermek juttatja, amint Bourrachon karján a színpadra jő. A franciák nem szeretik a gyermekeket szaporítani, de ha már megvannak, imádják őket.

Az előadást Góth és Góthné vezetik. Játékukban benne van a francia darabok sokaságában szerzett rutin, de ezenkívül több is: a karaktereknek minden apró részletben átgondolt, biztos összefogása. A művész-házaspár olyan pontosan összejátszik, mint két összetanult táncos; külön élvezet ezt figyelni. Sulyok Mária, új színésznő budapesti színpadon, kellemes jelenség, tud beszélni és mozogni, de még bele kell szoknia a Vígszínház stílusába. Rajnai Gábor szokott színvonalán van, Jávor Pál játéka azonban hamis hangra van hangolva.

*

Látnivaló: a színházak erőfeszítéssel tartják a színvonalat. A közönségben elharapózott, száznál csak jóval kevesebb százalékban indokolt gazdasági pánik példátlanul nehézzé teszi helyzetüket. Most már Budapest színházi kultúrájának megmaradásáért folyik a harc, amelynek kimenetele attól függ, hogy a színházak bírják-e addig, amig a közönség visszaszerzi nyugalmát és abbahagyja a színházi dezertálást.