A multheti munkástüntetést megelőzőleg kormánykörökben élénk mozgolódás volt tapasztalható, hogy minél előbb olyan mennyiségü közmunkát készitsenek elő, amely a fenyegető mértéket öltő munkanélküliségen hivatva van segiteni.
E közmunkáknak kétségkivül kényszermunka jellege volt és gazdasági körökben éppen ezért megfelelő méltánylásra talált Kállay államtitkárnak az a kritikus időben elhangzott bátor nyilatkozata, hogy a közmunkákat csak rendszeres gazdasági politika részei gyanánt szabad kiadni.
Az államtitkárnak ezt a nyilatkozatát sokan ugy értelmezték, hogy a munkanélküliséget nem lehet fölhasználni egyes gazdasági ágak, főleg iparágak alkalomszerü támogatására. Az épitőipar például, amely kétségtelenül a legnagyobb kulcsipar és a legtöbb munkás foglalkoztatására alkalmas, máris tulságos egyoldaluan van beállitva a közmunkák szempontjából, mert épitőipar alatt nálunk nagyon sokan csak a házépitést értik, holott általános gazdasági, főleg mezőgazdasági érdekekből nem elsősorban magasépitésre, hanem mérnöki épitésekre, vagyis ut-, hid-, vasut- és vizépitésekre van szükségünk.
A mult hét óta a közmunkák kiadásának irányában e szempontokhoz képest lényeges fordulat állott be és amint értesültünk, a kormányzat körében az a fölfogás jutott érvényre, hogy a legsürgősebb közmnkák nem azoknak juttatandók, akik most a munkanélküliség jelszava alatt mindenáron saját érdekeiket akarják kielégiteni, hanem azokat, amelyek mezőgazdaságunk korszerü átalakitása érdekében váltak halaszthatatlanokká.
Ez az egyik szempont, amely a közmunkák kiadásánál irányadó lesz, mig a másik az a pénzügyi álláspont, hogy olyan munkákat kell végeztetni, amelyek a megfelelő anyagi bevételek által biztosithatók. A népjóléti miniszteriumban például máris miniszterközi értekezletet hivtak össze oly célból, hogy mindenekelőtt a városok csatornázási és vizvezetéki munkálatait oldják meg.
Nagyon kevesen tudják csak azt az épp oly megdöbbentő, mint megszégyenitő adatot, hogy Magyarországon mindössze 10 városnak van csak csatornázása és 25-nek vizvezetéke, holott legalább 150 városnak kellene lennie. Bajorországban 4000 olyan község van, amely vizvezetékkel és csatornázással van ellátva, mig minálunk a tifusz és tuberkulózis nagy arányszáma dacára még mindig a kutakból rocskákkal meritik az ivóvizet és ezek a kutak, köztudomás szerint, számos helyen összeköttetésben állanak a pöcegödörrel.
A vizvezetékek és csatornázások kérdésének megoldására e kérdés egyik kiváló szakértője, Varga József érnök nyujtott be memorandumot a népjóléti miniszterhez, melyben kimutatta, hogy évi másfélmillió pengő teherrel megépithetők volnának vizvezetékeink és csatornázásaink és miután pénzügyi és müszaki tervekkel is szolgált, ezeknek tárgyalására hivták össze sürgősen a miniszterközi értekezletet. Az egész közmunkakérdés azonban mégsem közmunkapolitikánk helyességén vagy helytelenségén mulik e pillanatban, hanem a pénzen, ami nincs.
Gazdasági körökben régen tudták, amit a kormány csak szorult helyzetében vallott be, hogy a közmunkák végzésére a kellő anyagi födözetek nem állanak rendelkezésre és most kezdik csak megérteni a valódi értelmét annak a nyilatkozatnak, amelyet Bethlen István tett a hágai konferensia után, mikor azt mondta, hogy gazdasági életünk megmozditása a külföldi kölcsön kérdésén mulik. Csak természetes, hogy ezekután az eddiginél is nagyobb érdeklődéssel tekintenek a külföldi kölcsön ügye elé.
A külföldi kölcsön medvebőrére már nagyszerü lakomákon ittak, de aztán hol ilyen, hol amolyan okokkal magyarázták meg a kölcsön elmaradását. Pénzügyi körökben most azt hiszik, hogy a kölcsön kérdése még a tél beállta előtt mégis csak tető alá jut és a Kereskedelmi Bank vezetőférfiainak svájci utazását olyan százmilliós kölcsönnel hozzák összefüggésbe, amely gyors előlegéül szolgálna a nagy államkölcsönnek.
Komoly pénzügyi körökben fontosnak tartják, hogy a kölcsön felvételének nehézségei ne maradjanak elfödve a közvélemény előtt. Utalnak arra, hogy Anglia még mindig azon az állásponton van, hogy csak olyan kölcsönt engedélyez, amely az angol munkásoknak munkát biztosit s az ottani munkanélküliség enyhitése érdekében indokolt.
Franciaország viszont csak olyan kölcsön jegyzésében vesz részt, amely politikai törekvéseinek anyagi szolgálatára van hivatva s emellett ragaszkodik ahhoz, hogy nemzetközi cimletekre, vagyis frankra, dollárra és fontra egyaránt szóljanak, nem is rejtve el azt a szándékot, hogy a kölcsönvevő külpolitikai magatartására is befolyást kiván gyakorolni.
Hollandia, nagy veszteségeire hivatkozva, teljesen elzárkózik a kölcsönök elől, míg Svájc mindenki iránt egyformán bizalmatlan.
Amerika álláspontja az, hogy a depresszió elsősorban a fix kamatozásu részvényekben okozta a legnagyobb veszteségeket s ha javulásnak kell jönni, az elsősorban az amerikai értékeknél fog kifejezésre jutni. Ilyenformán pénzét erre az esetre tartogatja, nem is szólva arról, hogy az amerikai piacon egyre jobban terjed az a fölfogás, hogy az amerikai kölcsönök az európai ipart segitik és igy vele önmaguknak csinálnak konkurrenciát.
Komoly pénzügyi körökben ezekben látják a magyar kölcsön nehézségeit, amihez hozzájárul még az is, hogy a Népszövetség csak olyan kölcsönök ratifikálásához hajlandó hozzájárulni, amelyek gazdaságos voltát a kölcsönkérő igazolja. Mindezek dacára szinte bizonyosra veszik, hogy a magyar kölcsön most mégis tető alá jut a legközelebbi hónapokban, de nem áltatják magukat azzal, hogy a kölcsönösszegek tulságosan kedvező föltételek mellett lesznek megszerezhetők, emellett számolnak azzal is, hogy erős kompenzációs föltételeket fognak szabni, miáltal a gazdasági életben végeredményben mégsem fog annyi erő bejutni, mint amennyi kivánatos volna.
A kormánynak határozott bünéül róják fel, hogy ezt a helyzetet palástolja, aminthogy most már a legsulyosabban elitélik, hogy az államadósságon végig a legnagyobb szigorral nem hajtják végre azokat a követeléseket, amelyeket a józan takarékosság követel.
