Németországban már a tavaszon közel járt a munkanélküli-statisztika a hárommilióhoz. Angliában ez a szám tuljutott a kétmillión. Lloyd George éppen tegnap négymillióra tette az amerikai munkanélküliek számát. Ha ehhez a kilencmillióhoz, amely a világ három nagy iparüző államában jelzi a világ nyomorát, még hozzászámitjuk a dél és keleteurópai államok, továbbá a kelet-ázsiai és ausztráliai államok munkanélkülijeinek számát, megdöbbenve mondhatjuk el, hogy San Franciscótól Jokohamáig, 15 millió embernél többnek nincs ma munkája és következésképen nincs is kenyere.
Ha ez a 15 millió ember egyszer fájdalmában kitárná a két karját és láncba fogódzana, majdnem átkarolhatná az egész földgömböt. És ha egyszer olyan nagyot tudna kiáltani, mint amilyen nagy szégyene a világ kulturájának, hogy ilyen sokan vannak, akkor ez a kiáltás tulharsogná a legviharosabb tengerek zugását is. És ha aztán ebbe a kiáltásba még mindazt a fájdalmat is bele tudnák préselni, ami 15 millió munkanélküli ember szivében elfér, akkor végre megértenék a világ kormányzó hatalmai, hogy az emberiségnek aligha volt ennél szomorubb problémája és hogy ennek a sötét jelenségnek okát mégis csak abban a gazdaságpolitikában kell keresni, amely a háboru után urrá lett a világon.
Mi okozta ezt a Krakatoa kitörésénél is nagyobb szociális földindulást?
És mi vet neki véget? Átmeneti jelenség-e, mint ahogy a minap Ford hangoztatta, vagy olyan betegség-e, amelybe végül bele kell pusztulnia annak az egész gazdasági rendszernek, amelyre az európai kultura és igy egész életünk föl van épitve?
Ebbe a sorsdöntő kérdésbe illik elmélyedni a mai vasárnap, amikor a főváros fáradt, megviselt polgársága titkolhatatlan aggodalommal néz a holnap eseményei elé. A pillanat óva int bennünket is a legtárgyilagosabb itéletre és annak őszinte bevallására, hogy mélyreható világjelenségeken egy kicsi ország akármilyen kormánya sem tudna kifogni, de viszont annak beismerése is, hogy sok minden történt itt, aminek nem kellett volna megtörténnie.
Nem kellett volna mindenekelőtt megtörténnie, hogy a kormány csak azért, hogy minél készségesebb támogatók táborát növelje a maga számára, elviselhetetlen méreteket szabott a bürokrácia számára.
Nem kellett volna megtörténnie, hogy ez a bürokrácia sok mindenben nemcsak kerékkötőjévé, de veszedelmes vetélytársává is váljék a magángazdaságnak.
Nem kellett volna megtörténnie, hogy megint csak azért, hogy a kormányzat hatalmát növeljék és befolyása körét tágitsák, a magángazdaság munkakörébe tartozó kereseti alkalmakat a közüzemek birodalmába vonják, amelyek kellő gazdasági mozgékonyság és kellő üzleti érzék nélkül elvették a polgárok kenyerét és még ezenfölül megnövelték a közterheket is.
Nem kellett volna egy káros kereskedelmi politika kedvéért a jutalmazások, prémiumok és szubvenciók segélyével életképtelen gazdasági exisztenciákat fejleszteni az életképesek megterhelésével.
Nem kellett volna mindezek kedvéért ugy megduzzasztani az állami költségvetést és a költségvetésen kivüli kiadásokat, hogy ezeknek terhe alatt az egész magángazdaság összeroskadjon.
Minek folytassuk e sulyos percben az izgalmat növelő helytelen politika hibáinak fölsorolását?
E pillanatban többetérőnek látszikröviden megmondanunk, hogy a magyar kormány a háboru óta ugyanazon tévutakon járt, mint a világ legtöbb kormánya, amelyek mindannyian arra törekedtek, hogy minden társadalmi föladatot az állam munkakörébe vonjanak és hogy ezzel egy álszociális államot fejlesszenek ki.
A magyar kormány sem követett el ennél kisebb bünt, legföljebb azzal tetézte, hogy mindezt saját hatalmának növelése érdekében tette és segitő kezét nem a nagy tömegek felé, hanem fokozottabb mértékben azok felé nyujtotta ki, akikre saját kormányzati hatalmát épitette föl. Amit tenni kellett volna általában mindezek helyett, azt röviden meg lehet mondani. Véget kell vetni annak az irányzatnak, amely minden gazdasági funkciót az állam hatáskörébe akar vonni, mert ennek a gazdaságpolitikának a csődjét már-már hangosan hirdeti az a tizenötmillió ember, akinek e pillanatban a világon nincsen munkája és kenyere.
A munkanélküliség problémája azt mutatja, hogy ez a háboruutáni gazdaságpolitika merőben helytelen, hogy az emberiség utja nem az állami gazdálkodás központositása felé, hanem az erők szabad kifejtése, a magángazdaság erőinek teljes fölszabadulásához és a verseny szabadságához vezet vissza. A magángazdaság áldozatainak végsőkig való fokozása mellett nem lehet föntartani egy másik, vele versenyben álló állami magángazdálkodást.
Az elmult tiz év és ez a tizenötmillió ember a gazdasági liberalizmusnak szolgáltat ismét igazságot.
Lehet tovább kisérletezni az ellenkező irányban. De ennek a kisérletnek minden jel szerint még több millió ember munkanélkülisége lesz a következménye, mignem mindenki be fogja látni, amit ma Európa legjobb közgazdászai már nyiltan hirdetnek, hogy a gazdasági szabadelvüség lehet csak egyetlen biztositéka a megdöbbentő világválság megoldásának.
