Az agrárválságot elsősorban nem a tengerentuli gabona, hanem az európai agrárországok versenye okozza
A bukaresti tárgyalásokról visszatért magyar delegátusok nyilatkozataiból világosan kitünik ugyan, hogy e tanácskozásoknak semmi közük sem volt ahhoz a gabonakartellhez, amelynek eszméje még tavaly magánérdekeltek köréből indult ki, de a gazdasági közvéleményben még mindig összetévesztik a kétféle dolgot.
A mostani konferencia előzményei a tavalyi genfi vámbéketárgyalásokra nyulnak vissza és amint illetékes helyen ujból kifejezetten hangsulyozzák, nem céloznak egyebet, mint hogy a genfi vámtanácskozáson elkészitett kérdőivet, amelyet azóta a jegyzőkönyvet aláirt összes államoknak elküldték, a dunai agrárállamok egyöntetüen töltsék ki. Ennek a kérdőivnek, amelynek kérdései főleg a mezőgazdasági krizisre vonatkoznak, az a célja, hogy megtalálják az európai agrár- és ipari államok kereskedelempolitikai érdekeinek kiegyenlitési módját.
Miféle kérdések tehát azok, amelyekre a konferencia választ adott?
A kérdőiv az egyes államok kiviteli fölöslegeit tudakolja, aztán az egyes országok fogyasztópiacait akarja ismerni, végül pedig vám- és agrárpolitikai kérdések iránt érdeklődik és ez utóbbiakra nézve ezt a kérdést teszi föl: milyen gyakorlati eszközöket kellene alkalmazni, hogy az európai nyersanyagok értékesitése az eddiginél kedvezőbb módon legyen biztositható?
Madgearu román kereskedelemügyi miniszter a már majdnem feledésbe ment genfi jegyzőkönyvre visszatérve, a politikai kérdések teljes kikapcsolásával, annak a tisztán gazdasági kérdésnek földeritése érdekében hivta egybe a konferenciát, hogy miképen lehet elkerülni, hogy a dunai államok gabonafölöslegeiket egyre nagyobb áráldozatokkal helyezhetik csak e, mert nem a tengerentuli gabona versenye, hanem elsősorban a dunai államok egymásközti versenye az, ami a gabonakivitel rentabilitását aláássa.
A kérdésnek ez a beállitása bizonyára meglepetés a közvélemény előtt, amely a gabonakrizist mindig csak a tengerentuli gabona versenyével okolta meg. Eltekintve attól, hogy Jugoszlávia, Magyarország és Románia az európai kiviteli piacokon egyidőben lépnek föl gabonájukkal, a mult évben a buzatermés 2.58 millió tonna volt Jugoszláviában, Magyarországon 1.95, Romániában pedig 2.71 millió tonna.
A tengeritermés az országok ugyanezen sorrendjében 1.3, 1.94, 6.1 millió tonna. Ez a termésmennyiség a szükséglethez viszonyitva nem mondható tul nagynak, hiszen a saját termésükkel nem födözett osztrák buzaszükséglet 450.000, a cseh 400.000, az olasz 1,000.000, a francia 200.000, a német pedig 2,000.000 tonna, mig kukoricában Németország, Csehország és Ausztria beviteli szükséglete maga 1.8 millió tonna.
A helyzet tehát az, hogy a dunai államok 7.24 millió buzafölöslegével és 9.34 millió tengeri fölöslegével szemben csak a fölsorolt európai államok szükséglete több mint 4 millió tonna. Már Genfben fölmerült tehát az a gondolat, hogy Európa gabonaimportáló államai nem tudnának-e megegyezni a gabonaexportáló államok fölöslegei dolgában? Utaltak arra, hogy Középeurópában az utolsó években az árnivó a világpiaci paritás alá süllyedt és pedig nem a világverseny, hanem elsősorban a dunai agrárállamok egymásközti versenye következtében.
Az alacsony gabonaárak folytán nemcsak a dunai államok termelése, hanem az összes európai államok mezőgazdasági termelése is veszélyeztetve van és az ipari államok ipari kivitele is sulyosan szenved az agrárnépesség csökkenő vevőereje következtében. Igy támadt az a fölismerés, hogy a gabonatermelés gazdaságjogi tétele nemcsak a mezőgazdasági, hanem Európa ipari államainak is közös érdeke.
Bécsben és Pozsonyban a jugoszláv buzaajánlatok 30-50 garassal voltak olcsóbbak a mieinknél, aminek következtében a magyar buza az utóbbi években ujabb fogyasztóterületeket keresett és Brailán keresztül iparkodott eljutni a déli és nyugateurópai kikötőkbe, aminek következtében a magyar gazda kénytelen volt magára vállalni a magas fuvarköltségeket.
Az idén az értékesitési lehetőségek még inkább megromlottak azáltal, hogy Románia, amely az utóbbi két évben csak kisebb buzafölöslegekkel rendelkezett, minden jel szerint 6-800.000 tonna buzát fog exportálni.
Ez vezetett tehát Genfben arra a gondolatra, hogy az európai fogyasztópiacokat a beviteli országokkal egyetértőleg föl kellene osztani. A megoldás vagy kereskedelempolitikai uton, vagy kereskedelmi megegyezéssel látszott elérhetőnek. A kereskedelmi politikai megoldáshoz a legtöbb kedvezményes záradék reformja volna szükséges, vagy pedig az, hogy az agrártermékek kicserélése az európai államokban ipari cikkek kicserélése utján történjék.
A dunai agrárállamok az egymásközti versenyt kereskedelempolitikai előnyök megadása nélkül csak ugy tudnák kikapcsolni, ha az egész exportüzlet egységes vezetés alá kerülne. A szinajai konferenciának most az lesz a föladata, hogy e kétféle megoldás módozatait vegye beható vizsgálat alá.
