Kezdjük azzal, amivel a rendkívül szomorú júliusban elváltunk az iskolától: az érettségi miatt történt öngyilkosságok emlékezetével.
Ennek ismétlődni nem szabad.
Az érettségit meg kell szüntetni, legalább a mai formájában. Egy tizennyolcéves ifjú nem felelős az elégtelen osztályzatért. Nem ő a felelős, hanem a tanár. Nyolcadik osztályba már nem ereszthetnek fel hülyéket. Ha pedig egy fiatalember nem hülye, akkor képes is arra, hogy megismerje azt az alapjában csekély anyagot, amit a tanterv előír. A tanárnak azonban nem törvényszéki vizsgálóbiztosnak kell lennie, aki a megrémítés eszközeivel veszi ki a diákból a feleletet, hanem nevelőnek, aki megszeretteti, felvilágosítja s belevezeti a diákot a tananyag ismeretébe.
A fejlődésnek ez az útja már meg is kezdődött.
Az elemi iskolai oktatásban.
A mai elemi iskolai tanítás egészen más, mint a tegnapi volt. Tegnap, a nem régi multban, a tanító idegen volt a gyermekseregtől. Kénytelenségből végezte munkáját, mert jobb foglalkozáshoz nem tudott jutni. Nem talált örömet a népiskolában, ahol kis, játszani vágyó, csapongó fantáziájú, s otthonról semmi hajlamot nem hozó gyermekecskék voltak a keze alatt. Ebben az iskolában a legszükségesebb taneszköz a nádpálca volt.
Ma? Minden szülőnek el kellene mennie néhány iskolai órára, hogy lássa, mit csinálnak a gyermekével. A mai tanító pedagógus a szó legnemesebb értelmében. Különös módszereket találtak ki arra, hogy komplikált elméleti dolgokat hogyan lehet játékosan fedeztetni fel a gyermekkel. A jelzők problémájának megértetése pl. végtelenül keserves volt a régi tanító számára. A mai tanító egy félóra alatt példák, természetbeli eszközök felhasználásával játszva, szórakoztatóan és boldogság érzését keltve tudja a gyermekkel felismertetni a különböző, legkomplikáltabb jelzőket.
Egyáltalán az a munkaiskola, amit az elemi iskolai tanítási mód megteremtett, mintaképe az örömteljes tanításnak. Mert tanítani és tanulni öröm és boldogság. Nagyon kevés érzést ad az élet, ami oly kellemes és felemelő, mint a megértés. Mint valami látszólag nehéz és megközelíthetetlen szellemi feladatnak a megértése. Hasonlít a turistasághoz. Képzett turistának kell lenni ahhoz, hogy a fáradtságot játszva viselje el az ember és hogy a csúcsokon megnyíló kilátást gyönyörűséggel szemlélje. A szellemi magaslatokra való eljutás ugyanilyen érzéki örömöket okoz.
Az elemiiskola lesz a jövő magasabb képzésének is az ideális mintaképe.
Miért ne lehetne elképzelni, hogy lesz idő, mikor a diákok oly boldogan sietnek a gimnáziumba, mint ma a jó elemi iskolákban a kis gyermekek vágynak a tanító környezetébe. Egy elemiiskolai igazgató mint legnagyobb örömét és boldogságát említette, hogy náluk nincsenek hiányzók. Az ő gyermekeik letagadják a kis betegséget, csakhogy jöhessenek az iskolába... Egy tizenöt-tizenhat-tizennyolc éves ifjú tele van idealizmussal. Ez a kor az ember életében a lelkesedés, a nagyratörekvés, a szépért, jóért való lelkesedés kora.
Az a tanár, aki ezt a nemes és szép érzést nem tudja felébreszteni a diákjában, nem tanár. Az egy pályatévesztett szegény ember. Hogy lehet az, hogy egy derék iskolai főigazgató azzal dicsekszik, hogy az ő iskolájában nem több husz százaléknál a bukások száma? Nem szabad két százaléknál többnek lennie. Egy-két fiú lehet, aki szellemileg képtelen felfogni és reprodukálni a tananyagot.
De egy olyan fiú, akiben van erkölcsi képesség az öngyilkosságra, az tele van ideális hevülettel. Szerencsés körülmények közt boldog tagja lehet az osztálynak és az életnek. Azonban ehhez az kell, hogy a tanár ne ijessze meg. Megijeszteni a diákot. Lehetséges ez? Ez a gyilkosság! Legalább is lélekgyilkosság.
Mennyit küzdött már ez ellen az irodalom. Dickens óta hány regényiró foglalkozott ezzel a rettenetességgel. Reformálni a pedagógiát. Reformálni az egész felfogást a tanítás terén. Ez az egyetlen orvosság a középiskolák diáktömegeinek megszabadítására. Szörnyü az a megérthetetlen vizsga a középiskolai tanítás végén: az érettségi. Az érettséginek egy gyönyörű bizonyságtételnek kell lennie, hogy a diákját a tanár nyolc év alatt önálló gondolkodású emberré tette. A tanár vizsgázzon le az érettségin.
Tanár urak, menjenek el a Pedagógiai Szeminárium előadásaira. Nézzék meg, mit tud egy egyszerű elemiiskolai tanító produkálni a tízéves és fiatalabb gyermekekkel s meg fogják látni, hogy mit kell tenniök a nagyobbakkal, hogy megszerettessék velük a gondolkodást és a tanulást. A mai érettségi egy félelmes szörny, amely megemészti a diák lelkét. S a tanárok nagy része az utolsó évet arra használja, hogy megrémítse s önbizalmától megfossza a keze alá adott ifjúságot.
Egyik budapesti leányiskolában pár éve a következő mulatságos és iszonyú eset volt. A tanárok és tanárnők minden órán s minden percben azt vágták a diáklányok fejéhez: - Ez kérem érettségi anyag!
Egy napon belép a terembe egy tanárnő s meglepetve látja, hogy az egész osztály díszruhában van. Fehérben és ünnepiesen. Nem értette a dolgot, de méltóságán aluli volt, hogy megkérdezze, miért. Arra gondolt, talán valami igazgatói ünnep van, amiről ő nem tud.
Folyik az óra. Egyszer csak azt mondja:
- Kérem, jó lesz megtanulni ezt is, mert ez is érettségi tétel.
Ebben a pillanatban feláll az egész osztály s előlép a vezérszónok s azt mondja:
- Tanárnő őnagysága kérem, mi elhatároztuk, hogy azt a napot, mikor az ezredik kijelentést kapjuk az érettségiről, megünnepeljük. Egész évben jegyeztük, hogy hányszor említik az érettségit s mivel mára esedékes volt az ezredik, mára felöltöztünk. Tanárnő őnagysága mondta ki ezredszer az érettségi fenyegetést.
Örökre karakterizáló emléke marad ez a mai érettségi rémítgetés rendszerének. Nem kérem, ezt valóban meg kell szüntetni. Nem tartozik szorosan az irodalmi élet problémái közé, s mégis az. Milyen kultúrlényeket nevel az iskola evvel a módszerrel? Mindnyájan tudjuk, hogy az irodalomtörténet-tanítás arra való, hogy az irodalom klasszikusait megutáltassák a diáksággal. Épen a kiválogatottan legszebb és legjobb irodalmi értékeket unatják meg és a legjobbtól fordítják el a fiatal lelkek érdeklődését.
Mikor Adynak egyszer azt az örömhírt hozták, hogy egy iskolai kézikönyvbe felvették valamelyik versét, rémülten kiáltott fel:
- Akkor végem.
