|
Az erdélyi regény és az erdélyi regények
Ennek a szónak, erdélyi regény, különös hangzása van az erdélyi írók terminológiájában. Ők joggal önérzeteskednek abban, hogy komolyabb és magasabb célok felé fordulnak, közvetlenebbül merítenek népük forrásaiból és a szépirodalomban is az erdélyi kisebbségi magyarság sorsproblémáit igyekeznek feszegetni.
Nemzeti és szociális regényt akarnak írni s ebből az elgondolásból következőleg ideáljuk az a regény, amely egy nagy képben összefoglalja mindazt, ami a szétszakadáskor és azóta az erdélyi magyarsággal történt, népük mai állapotát és jövendő kilátásait. Ezt nevezik ők erdélyi regénynek és ennek megírását szinte kötelességnek érzik.
Sok elméleti vita is folyt róla, a többség a történeti regények pár év előtti divatával szemben úgy találta, hogy ma az író ne a multba nézzen, hanem markoljon bele a jelenbe, ragadjon fel belőle mennél többet és mennél mélyebbről s igyekezzék öntudatossá tenni olvasója előtt a saját sorsát. Az elmélet után jöttek a megvalósítás kisérletei. Most már egész kis sorozata került Erdélyből az "erdélyi" regényeknek.
A felelet pedig temperamentum, társadalmi helyzet szerint különböző. Lényegileg azonban mégis kétféle, aszerint, ahogy az írók mindenféle kapcsolatok révén vagy az úri osztály, vagy a falusi nép szempontjából nézik az eseményeket és perspektíváikat.
A Zátony-ból minden tragikus teátrálisságán át, ősi magyar tempó sugárzik ki, a saját úr voltának mint egyedül lehetséges életformának elképzelése. Az egész regény úgy hangzik, mint egy nagy Ťeb ura fakóť kiáltás.
Az indulat, amely a regény vak hősét fűti, bizonyára nagyon sok erdélyi magyarban lobogott s a legtöbben közülük bizonyára vakok is voltak: nem látták, nem láthatták, mi történik velük és mire rendelte őket a sors. S az elkeseredés első óráiban bizonyára nagyon sokakban benne volt a Zátony vakjának a gondolata: ha meg kell halni, haljunk meg szépen, magyar módra, egy tragikus szép gesztussal.
Ma már látjuk, hogy nem kellett meghalni, nem is volt szabad meghalni, mert a népnek élnie kell. A könyv úgy hat ránk, mint egy történelmi regény, egy elmult pillanat atmoszférájának a lerögzítése. Ha az egész magyarság megmaradt volna ebben az öngyilkos indulatban, akkor ma már nem volna Erdélyben magyar kisebbségi kérdés. A kényszerűség és az életösztön rászorította a magyarságot, hogy megtalálja az új helyzetben az élet új formáit és lehetőségeit. Székely Mózes egész lelki habitusa, ahogy regényében kitárul, a földbirtokos úri emberé, aki a földben látja az egyetlen pontot, melyben az élet megkapaszkodik és ha a föld kicsúszik alóla, úgy érzi, kicsúszott az egész világ. Érthető, hogy ennek az osztálynak legizgatóbb és legsúlyosabb kérdése a föld volt, amellyel együtt az új hatalmasok elvették tőle régi hatalmi helyzetének egyetlen talapzatát, hagyományos exisztenciájával együtt. A Földindulás, Berde Mária regénye is itt fogja meg Erdély témáját.
Őt is a földbirtokos osztály sorsa érdekli, de ő indulat nélkül, tárgyilagosan - sok tekintetben programszerű tárgyilagossággal - nézi a kérdést, nincs benne, mint Székely Mózesben, az érdekelt osztállyal való maradéktalan azonosság, csak a kívülről nézőnek a rokonszenve. Az ő elgondolása szerint háromféle magatartás volt lehetséges az új impérium hatalmaival szemben. Az egyik a Zátony vak emberéhez hasonló föltétlen tagadás, az új helyzetnek semmi áron el nem ismerése, a gyűlölettel és megvetéssel teli indulatnak megmerevítése.
Ez romantikus álmokban, hiú reménykedésekben és tehetetlen vad bosszútervekben emészti fel önmagát minden haszon nélkül. Az alakok, akik ezt képviselik, nem látni világosan, az író szándékából vagy szándéka ellenére, élet-ellenes, dogmatikus merevségükkel és kíméletlenségükkel ellenszenvesekké is válnak. A másik lehetőség: megalkudni a hagyományos úri önérzet és erkölcsi érintetlenség árán is a hatalom képviselőivel és így menteni, ami menthető.
Ez az író szerint az alantasabb erkölcsi színvonalra való lecsúszást jelenti, a büszke magyar úriság balkanizálódását. A harmadik lehetőségben van a jövő reménye: megőrizni azt a keveset, ami megmaradt, megvetni a lábat az ősi rögnek utolsó darabkáján, élni egyszerű, tevékeny életet, megőrizni az erkölcsöt és a szolidaritást a néppel. Szép elgondolás a Berde Máriáé s az írónő talán nem is gondolt rá, hogy kihangzásában benne van a kisebbségi magyarság élet-perspektíváinak összeszűkülése.
Akik valamikor urak voltak és egy nagy ország horizontjában éltek, azok ivadékai kemény munkával védik a kis földet, amely egyúttal egész horizontjuk is. Ha írói szempontból Zátony-nak a temperamentum túlságát vetjük szemére, a Földindulás-ban épen a temperamentum fogyatéka tünik fel. Az alakokon nagyon is megérzik a program, ezért nincs bennük elég az élet tüzéből s az előadás sodra sem mindig ragad magával.
Világnézeti problémát ábrázol: azt a külső indítékokkal is siettetett belső fejlődést, amely egy fiatal papot a hivatásával és egyházával való szakításba visz. A politikai és szociális légkörváltozás csak háttér benne, de ebből is kitetszik, hogy ő is a népben, a székely paraszt szívósságában, egyszerűségében és a földhöz való ragaszkodásában látja a jövő minden reményét.
Alakjainak alig van belső hitele, nincs állandó karakterük, lelki arculatuk mindig a helyzet következménye szerint módosul. Egyes jeleneteiben azonban mély emberi hangok szólalnak meg. Az író mindig érezhető animozitással nézi alakjait s ezért nem tudjuk őket valóságosaknak látni. Egy nagy tehetség teljesen amorf műve ez, egyenetlensége még a magyar irodalomban is párját keresi. A politikája is - a regényben erősen érezhető politikai tendencia van - éppen olyan kevés hitelü, mint az írói eszközök használata. Már a címével is bevallja, hogy az erdélyi főurak ellen fordul. Szerinte ezek teljesen alkalmatlanok bármiféle nemzeti célok megvalósítására. Olyan gőgösök, hogy már nem is egyebek, mint díszmagyarban és frakkban járó gőgök. Önzésük még a nemzeti katasztrófa pillanatában is legfeljebb a családi és osztályérdekekig tud kitágulni. Értelmüket csak milliméterek választják el az idiotizmustól.
Ebben a képben az írót szemmelláthatólag félrevezette a tendencia. Olyan buzgón igyekezett igazolni, hogy maga cáfolja meg magát. Olyan túlságos lendülettel ugrott a nyeregbe, hogy a másik oldalon leesik a lóról. Mágnás-alakjaiban nincs semmi emberi. Akár ismerjük az erdélyi mágnásokat, akár nem, ezeket az alakokat nem tudjuk elhinni, mert nem emberek, még csak nem is torzképek, hanem egy tendencia érdekében való, indulatból sugallt kitalálások.
De az intelligencia sem jár jobban. Az az egyetemi orvostanár, akit az idő forgataga belesodor a politikába s akiben megfogamzik az erdélyi fejedelemség felélesztésének naiv ideája, semmivel sem igazabb alak, mint a mágnások. Soha nem tudjuk róla, üres fecsegő-e, szélhámos vagy jóhiszemü romantikus. Néha az egyik, néha a másik, néha a harmadik. Nimfomániás leánya mintha a Capillaria furcsa férfifiguráinak női mása lenne, lábon járó és beszélő genitale. Az író mint könyörtelen erkölcsbíró áll alakjai felett, de nem egyszer elárulja gyönyörködésének akaratlan jeleivel, hogy erkölcsi ítélete körül zavarok vannak.
S ez a zavar nyilvánvalóvá lesz az egyetlen alakban, akivel az író rokonszenvezik s akivel láthatólag azonosítja magát, a székely zászlóaljban szolgáló katonatisztben. Ebben az alakban van kimondva az erdélyi magyarság fennmaradásába vetett remény egyetlen jogcíme: a székely parasztba kell horgonyozni a jövőt. De ahogy ez a székely fiú a programm megvalósításába fog! Szélhámos ügyvédi furfanggal rántja ki az ősi birtokot a fél-idióta gróf és szerelembolond felesége alól, hogy majd székely parasztok közt ossza szét.
Mi is így sírtunk, Budapesten és vidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Ilyen megragadó jelenet nem egy van Tamási könyvében. Annál jobban sajnáljuk, hogy aki ilyet tud írni, nem bir eljutni a judicium olyan biztonságáig és az alkotóképesség olyan egységéig, amely szerves művészi alkotásra tenné képessé.
Talán nem alaptalanul lehet ebből arra következtetni, aminek más jeleit is láttuk: az erdélyi magyarságban megindult a nagy szellemi és erkölcsi revízió, a nemzeti gondolat átformálódása demokratikus alapon. Az erdélyi intelligencia rájött, hogy megfosztva az állam támogatásától, mely azelőtti uralkodó helyzetének létalapja volt, sőt egy ellenségesen hangolt állammal találva szemben magát, csak úgy tud fenmaradni, ha szorosan azonosítja magát a néppel, melyből egykor kirajzott. Az élet kényszere megteremti a változott viszonyok változott ideológiáját.
Schöpflin Aladár |