Most, ezen a halálos tavaszon ujulnak csak ki minden ijesztő mivoltukban a sebek, amelyeket a világháboru Európa testén ejtett. Két és félmillió munkanélküli Németországban, kétmillió munkanélküli Angliában, nyolcszázezer – nem hivatalos becslések szerint – Olaszországban, közel félmillió Ausztriában és Csehszlovákiában és vajjon mennyi nálunk?
Hivatalos munkanélküli-statisztikánk nincs, mezőgazdasági ország lévén, főleg a mezőgazdasági munkásság foglalkoztatásáról óvakodunk pontos statisztikát vezetni, csak azt tudjuk, hogy szervezettt munkások közül hányan állanak munka nélkül. De hogy a munkanélküliek száma nálunk is ijesztő magasságba szökkent, arra két jelenségből lehet majdnem határozottan következtetni.
Az egyik a főváros élelmiszerfogyasztásának, főleg hus- és kenyérfogyasztásának a föltünő esése az elmult évben, a másik külkereskedelmi mérlegünk behozatali oldalának nagymérvü szökkenése. A fogyasztás ilyen csökkenése csak egy főokra vezethető vissza: kereset- és munkahiányra.
Ilyen körülmények között, ilyen sulyos gondok közepette az egységes nyolcórai ipari munkaidő bevezetéséről igazán nem időszerü tárgyalni és minden malicia nélkül megjegyezhetjük, hogy a miniszterelnökségen tartott értekezleten majdnem minden tagja nagy lelki megkönnyebbüléssel vette tudomásul az értekezletnek hosszu hónapokra való elhalasztását.
A munkaidőt megröviditeni ugy, hogy a reálbér változatlan magas maradjon, ma lehetetlen. Csak abban a helyzetben lehet a munkaidő megröviditéséről beszélni, ha ezzel lehetővé válik több munkásnak adni, ha sovány kenyeret is.
Van egy iparágunk, amelyben a nyolc-, talán a hétórai munkaidő a legteljesebb mértékben érvényesül már hosszu évek óta. S az eredmény? A nyomdaipar, mert erről van szó, évek óta sulyos gondokkal küszködik, a könyv és a hirlapok ára Magyarországon olyan magas, mint talán sehol Európában, s a szellemi munka dijazása mélyen a kézimunka bérei alá süllyedt. Ezt az eredményt senki se kivánja, elég, ha egy iparágunk senyved tőle.
A német munkásság már kijózanodva nézi a mai válságos helyzetet s a fémmunkások kölni konferenciája már fölemelte szavát a tulzott bérpolitika ellen. A német ipar megpróbálta a magas munkabérek és a fokozott fogyasztás politikáját, s az 1927-es évben el is érte, hogy a munkanélküliek száma 375.000-re csökkent, de ma már megint a két és félmillió fölé szökött ez a baljóslatu szám.
De mig a nagy nyugati országok erős tőkekészletükkel s hatalmas ipari produkciójukkal a társadalmi és gazdasági élet mérlegét egyensulyban tudják tartani, addig nálunk nincs semmi, ami a folytonos süllyedést meg tudja akadályozni. Annál kevésbé, mert gazdasági életünk törzse és támasza, a mezőgazdaság igen sulyos napok elé néz.
„Csak egy rossz termés mentheti meg Amerikát!” mondják Newyorkban. De mi mentheti meg Magyarországot? Mivel tudjuk az egyre jobban lefelé zuhanó mérleget megállitani? Tudjuk-e, s mily áron értékesiteni jövő termésünket? Az elmult évek vámpolitikájának hibái most bosszulják meg magukat.
Az ipari vámok tulzott fölemelésével megdrágitottuk mezőgazdasági termelésünket, s mihelyt a gabona- és husárak csökkenni kezdtek, mihelyt kritikussá vált a mezőgazdasági termelés értékesitése, nyomban előállott az a helyzet, hogy a mezőgazdasági termelés nem birja el a terheket, amiket rája róttunk. Viszont a vámok leszállitása a gyöngén és irracionálisan termelő, tőkében gyönge ipart renditené meg s az ipari munkásság kezéből ütné ki a kenyeret.
Vajjon volt-e a miniszteri bürókban egyetlenegy olyan ur is, aki ezzel a lehetőséggel számolt? S vajjon van-e egyetlenegy olyan ur is, akinek tervei, szándékai, elgondolásai volnának arranézve, hogyan usszuk meg ezt a válságot? Mert értsük meg, a válság nem mult el, a válság egyre tart, s egyre sulyosabb, egyre krónikusabb lesz. S legveszedelmesebb vonása az az árkülönbözet, amely az ipari és mezőgazdasági produktumok között fönnáll.
Az agrárproduktumok árszinvonala egyre jobban közeledik a békenivó felé, még egy-két jó termés, a szállitási eszközök tökéletesedése és nemcsak a gabona, hanem minden élelmiszer annyiba fog kerülni, mint 1914 nyarán. Ezzel szemben az ipari produkció árszinvonala még mindig a békeárak fölött mozog 30-50 százalékkal, bár a nyersanyagok ára folyton esik.
Ez az árkülönbözet, ez a hirhedt „Olló”, amely válságos helyzetbe döntötte a világ valamennyi nagy agrárállamát s ezen nem tud segiteni se törvény, se rendelet, lévén olyan világjelenség, amely minden diktatura hatalmi körén kivül áll.
Ezen csak egy segithet, az ország termelési rendjének, ipari és mezőgazdasági politikájának teljes átszervezése, de olyan ember, aki ezt a nagy tervet elgondolni és végrehajtani képes volna, csak szobor alakjában található a mai Magyarországon.
