|
Délszláv konfliktusok
Furcsa világot vet a sokat hangoztatott szláv testvériségi érzelmek őszinteségére a Zágrábban végbe ment szerb üldözés, melyet, miután sokan megsebesültek és tetemes vagyon elpusztult, csak a legerélyesebb intézkedésekkel lehetett elfojtani.
A nagy szláv népcsaládnak tagjai; az orosz, a lengyel, a cseh és morva, a tót, a szerb, a horvát, a szlovén, a vend, a montenegrói, a bolgár és bosnyák. Ezek közül legközelebbi rokonságban áll egymáshoz épen a szerb és horvát, kiknek nyelvük ugyanaz s történeti multjuktól eltekintve alig van köztük más különbség, mint hogy a horvátok római katholikusok és latin betüket használnak, a szerbek pedgi nagyobbára görög-keletiek és a cyrill irással élnek.
Nyelvre nézve a szerbekhez, vagy ha ugy tetszik, a horvátokhoz tartoznak a bosnyákok is, a kik vallásra nézve részint katholikus, részint görög-keletiek, részint pedig mohamedánok. A bosnyákokat a horvátok ugy tekintik, mint horvátokat, a szerbek viszont fennen hirdetik, hogy a bosnyákok tiszta, valóságos szerbek. S ezen esett most tulajdonképen a zágrábi zavarodás is, mely verekedés volt a még el sem esett medve bőrére, a mely medve aligha is fog valaha olyan módon bőrével adózni, a mint ezt a nagyokat gondoló szerb és horvát tulzó hazafiak magukban szép csendesen elgondolják. A szerb túlzóknak legszebb álmuk egy nagy Szerbia, a melynek kikerekitéséhez egyebek közt Boszniára is szükség volna, a túlzó horvátok ábrándozásainak zavaros ködéből meg egy nagy Horvátország messze kiterjedő határai csillannak fel, a mely határokon természetesen belül kellene esni Boszniának is. Hogy Bosznia nagyon is erős kezekben van s hogy még tán a bosnyákoknak is lehetne valami szavuk a dologhoz, arra egyik fél sem gondol, hanem a teljesülhetetlen ábrándképért annál jobban gyűlölik egymást. Ujságjaikban már régóta marakodnak, gyülik a méreg, a boszúság, mely ime most Zágrábban korlátot szakitott, mint mikor a sokáig elfojtott gőz szétveti a kazánt. Csak ez magyarázza meg a váratlan kitörést, melynek közvetlen okozója egy hirlapi czikk volt, a milyenre rendes körülmények közt ügyet sem szokás vetni. Ugyanis egy horvát dalegylet jubileuma alkalmából hódoló táviratot küldött az uralkodóhoz, állitólag - a mit ugyan később hivatalosan megczáfoltak, - a „horvát király”-hoz czimezvén táviratát, melyet egy pár Zágrábban levő bosnyák származású dalegyleti tag is aláirt. Ennek a hirére mérges czikket irt egy belgrádi lap, keményen tiltakozván Bosznia horvát volta ellen. Ezt a czikket átvette s gunyos megjegyzésekkel kisérte egy Zágrábban megjelenő szerb ujság, a mire aztán rögtön kitört a zenebona, világosan feltárván azt a nagy ellentétet, mely a két szláv testvérnép közt fennáll. De képét mutatta ez a villongás annak az állapotnak is, mely beállna, ha egykor bekövetkeznék a déli szláv tulzók leghőbb óhajtása: az európai török birodalom bomlása s osztozásra kerülne a sor. Hiszen lám, még csak ábrándokat, messze csillogó délibábot hajhásznak s már sem tudnak megegyezni. Pedig ott volnának még a bolgárok, görögök, kláhok, stb. a kik mind magukénak szeretnék ugyanazon darab földeket. Szóval örökös marakodás, vérengzés származnék a netaláni osztozásból. Ilyen állapotot pedig Európa nem türhetne s a nagyhatalmak bölcseségét bizonyitja, hogy a mostani állapotot, mint minden hiányai mellett is legjobbat –fentartani komolyan el vannak tökélve. |