Bemutatók

A kenyérkereső - Somerset Maugham drámája a Vígszínházban

A házasság modern válságához, a családi élet bomlásához akart Maugham új darabjával hozzászólni? Érzésem szerint ezt bele lehet magyarázni, de belőle kimagyarázni nem. Az eset maga, igaz, bizonyos mértékig általánosítható, de a körülmények, melyek közt lefolyik, aligha.

Bizonyára nagyon sok férfinak támadnak húszegynehány évi házasság után ilyen gondolatai: egy negyedszázad óta töröm magamat, kínlódom olyan munkával, amelyet únok és útálok, szenvedek megaláztatásokat, a feleségem közt és köztem elhidegült a szerelem, megszünt a házastársi intimitás, kiéleződtek a karakter és az életideálok különbözőségei, a gyermekeim felnőttek annyira, hogy most már a maguk lábán próbálhatnak megállni, megvan a maguk karaktere, amely nekem nem igen kedvemre való, nem igen tudok velük bizalmas viszonyba lépni, egész családom nem lát bennem mást, mint az igavonót, aki egy ökör magától értetődő kitartásával gondoskodik az ő életük kényelméről.

Érdemes nekem ezt mindvégig folytatni? Nincs nekem is jogom egyszer önmagamra is gondolni, önzőnek lenni, amilyen önzők velem szemben ők, élni a saját kedvem szerint - szóval otthagyni a családot és új, talán kalandosabb, de független életet berendezni magamnak? Sok ezer férfi gondolja ezt kelletlen, csalódott óráiban, de egy sem valósítja meg.

Mugham ezt gondolhatta magában: próbáljunk feltételezni végre egy férfit, aki nemcsak elgondolja ezeket az elégedetlen gondolatokat, hanem le is vonja belőlük a konzekvenciákat. Az irodalom annyit foglalkozik mindenféle formában a nők elégületlenségével, mért ne lehetne egyszer hangot adni a férfiak elégületlenségének is?

A főszereplő tehát általánosítható, mert egy tipikus elégedetlenséget hordoz magában, de az a családi kör, amellyel szemben ezt az elégületlenséget érzi, az már egészen speciális. Senki sem mondhatja, hogy a feleség általában olyan rideg és lelketlen sznob s olyan kiméletlen közönnyel él a férje mellett, hogy a felserdült gyermekek általában olyan Fidsi-benszülött moralitással gondolkodnak szüleikről, hogy azt mondják, minden szülőnek negyven éves korában meg kellene halni vagy legalább is elbújni valahova az isten háta mögé, miután vagyonát odaadta a gyermekeinek.

Maugham hőse egy speciálisan rossz családi körbe került, ez a családi kör szándékosan túlozva van. Ezzel a túlzással Maugham mint szatírikus gondolkodó ki akarta fejezni a mai idősebbek elégedetlenségét a mai fiatalsággal, mint okos színpadi író pedig éppen annak akarta elejét venni, hogy a darabban letárgyalt eset általánosítható legyen. Azt mondja: ilyen egy bizonyos család, mert ha azt mondaná, ilyen általában a család, akkor magára haragítaná a nőket. Már pedig a szinházba leginkább nők járnak, a férfiak is a nők kedvéért járnak a szinházba. A nőket tehát nem szabad megharagítani.

Szabad a kritikusnak néha élvezni is. Nem szégyellem bevallani, csaknem fentartás nélkül élveztem Maguham darabját. Úgy, mint egy kitünően felállított és hiánytalanul végrehajtott logikai műveletet. Az egész nem történésekre van alapítva, hanem dialógusokra, melyek az expozícióban megalapoznak egy gondolatmenetet, aztán kifejtik az összes szükséges argumentumokat és ellenargumentumokat és a végén összefoglalják a szillogizmus eredményét. Érdekes vita az egész, apa, anya, fiú és leány között.

A vitából aztán kiderül egy családi élet sivár képe: a feleség és a gyermekek felhasználnak apjuk távozási szándéka ellen minden argumentumot, csak azt az egyet nem, hogy szeretik az apát s ezzel el is van döntve minden kérdés. Az apa pozíciójának kell igazat adni. Közben sokszor mulat az ember, elmés és pontosan célba találó szavak hangzanak el, a dialógus folyton pattog, éveken át összegyülemlett haragok, sértődések, félreértések robbannak ki. Végre egyszer egy családban elkezdenek az emberek igazat mondani egymásnak s erre természetesen széthull a család. Valahogy messziről, talán az író szándéka ellenére is, az dereng a darab mögött, hogy az emberi intézményeket a hazugság tartja fenn.

Összeomlanak, amint valaki megmondja az igazat. Ezt azonban lehet, hogy csak én asszociálom bele. De valamit, az életről szólót, azt hiszem mindenki beleasszociál. S ez a darab legfőbb értéke. Többet ad egy egyszerű színielőadásnál.

Maugham Moon and Sixpence regénye, amelyből készült, még többet ad, egy bestiálisan zseniális művész lelki képét. A színdarabból ez teljesen kimarad, csak a családdal való szakítás motivuma van kirészletezve, de így is elég gazdag a téma egy, a mai viszonyok közt kimagasló darabra.

A családdal elégedetlen apa, Somlay Artur, csak az első felvonás utolsó pillanatában lép a színpadra. De mielőtt megszólalna, már látszik a komoly, majdnem komor arckifejezéséből, magatartásából, ruhájából, hogy ez a család nem való hozzá, ő nem való ehhez a családhoz, hogy szándéka, amelyről már hallottunk, nem véletlen szeszély, pillanatnyi ötlet, hanem szükségszerűség, ez az ember, amint egyszer öntudatára jutott a családdal való inkompatibilitásának, feltétlenül végrehajtja szakítási tervét.

Ez a belépés maga színészi bravur s ezt a színvonalat Somlay mindvégig tartja. Szenvedélytelen, szilárd beszéde, az a rendíthetetlenség, melyen nem fog semmiféle kapacitálás, szinte naggyá teszi ezt a máskülönben egyáltalán nem rendkivüli férfiut.

A két asszonynak - feleség és sógornő - talán lehetett volna erősebb reliefet adni, de Makay Margit és Pécsi Blanka játéka így is tele van színészi finomságokkal. Rajnai egy sógort játszik, aki derüs kompromisszumot kötött mindazzal, amit a főszereplő radikálisan szétvág, - nagyon jó vidám pandant-kép a főszereplő alakjához. A darabban szereplő fiatalokról talán majd akkor szólunk, ha egyszer a magukéból is adnak valamit a játékhoz. Hegedüs Tibor rendezéséről, Harsányi Zsolt fordításáról csak jót lehet mondani.

*

A törvény nevében - Alsberg és Hesse drámája a Belvárosi Színházban

Megöltek egy nőt. A vizsgálóbíró elindul egy nyomon. A nyom helyesnek mutatkozik, a diák, kit gyanúsítanak, ellentmondásokba keveredik, a vizsgálóbíróban lassankint megérlelődik a meggyőződés, hogy ez a fiú a gyilkos. A diák hiába vitatja szenvedélyesen az ártatlanságát; bizonyos, az üggyel kapcsolatos dolgokat elhallgat, vallomásaiban hézagok és ellenmondások vannak, saját szavait és a tanuk vallomásait a vizsgálóbíró úgy csűri-csavarja, hogy a nyakára hurkolódjanak. Eddig rendben van a dolog.

Ilyen eset nemcsak megtörténhetik, hanem meg is történt már nem egyszer, szemünk láttára. Előttünk van a vizsgálóbíró, maga a megszemélyesült törvény, a társadalmi rend harmonizáló szerve, rideg és könyörtelen alakjában van valami a törvény nagyságából. Tudjuk, amit ő nem tud: hogy nincs igaza, a diák ártatlan, - feszülten várjuk, hogyan fog ez kiderülni. Előttünk van a vádlott, az őrültségig megkínzott ember, akinek intenziven kivánjuk, hogy igazsága kiderüljön.

Ezek felett pedig ott sötétlik az a tudat, hogy a törvény igazságosztása emberek kezében van, akik tévedhetnek, akik elfelejthetnek kinyomozni egy bizonyos döntő körülményt, akik elfogultak lehetnek egy már egyszer megállapodott meggyőződés irányvonalában - s nincs ember, akit látszatok, gyanúokok ne hozhatnának a diákéhoz hasonló helyzetbe. A német szerzők valóban jól megfeszítették a helyzetet, odafüggesztették a figyelmünket a színpadra, ugyancsak felkeltették bennünk a klasszikus esztétika által megkövetelt félelem- és szánalomérzést.

Aztán hirtelen fordul a dolog. Az egyik tanú, egy filozofáló, furcsa könyvelő, szemmelláthatóan Chesterton Father Brown történeteiből került a darabba, kiderít egy körülményt, amelyre a hatóságnak nem terjedt ki a figyelme, pedig ez a kulcsa az egész bűnügynek, amellyel azonnal rányithatnak az igazi gyilkosra. Ez persze az a deus ex machina, melyre már a klasszikus esztétika is csóválta a fejét. De bűnügyi drámáról van szó, amely nem tartozik a legfinomabb eszközökkel élni, - elég ha izgalmasan elénk tár egy általánosítható eset képében egy tendenciát.

De itt jön valami, ami már tendencián, izgalmon túl emberileg és íróilag megfogott dolog. A vizsgálóbíró először haragot érez, hogy a furcsa kis könyvelő megzavarja hetekig tartó munkájának minden eredményét. Aztán megtudja, hogy a saját fia is bele van bonyolódva a bűnügybe - és az apa egyszerre megfordítja a vizsgálóbíró egész magatartását: eddig azt kivánta minden erejével, hogy a diák bűnös legyen, most már azt kivánja még erősebben, hogy a diák ártatlan legyen.

Ő a legboldogabb, mikor lefülelik az igazi gyilkost. Ez a lélektani fordulat írói lelemény, igaz, szép és közel juttatja hozzánk a vizsgálóbíró alakját; már nem megtestesült paragrafus, már ember. S még valami, ami író agyából született: a leleplezett gyilkos rálő a tanura, aki bemártotta s ezután egy komikus jelenet következik. Ez nagyon jó, majdnem azt mondhatni, élet.

minden elismerést megérdemel, ahogy Beregi Oszkár a vizsgálóbírót játssza: a szilárd, elszánt, hivatása meggyőződött kultuszában élő embert, a zárt karaktert, akiben mégis van emberi érzés, sőt gyöngédség is s akiből a döntő pillanatban kitör a paragrafus alá szorított érzés. Egyszerüen, kevés és biztos eszközzel dolgozik, valóban azonos a szerepével.

Gyergyai István is, úgy látszik, megtalálta azokat a belső hangokat, amelyek sokáig hiányoztak belőle: most már nem szerepet játszik, hanem embert ábrázol, igazi emberi hangokon. Kitünő Gózon Gyula a műkedvelő detektiv könyvelő furcsa, komikusan komoly alakjában. Berky Lili, Székely Lujza, Tassy Mária, Kovács Kálmán, Szigeti József, Vágóné, Ihász, Rákosi Pál is hozzájárulnak az előadás sikeréhez, nemkülönben Bródy Pál jól átgondolt rendezése.