HAJNAL VAN, PÁRIZS MÉG ALSZIK...
Hajnal van, Párizs még alszik, már alszik,
alig hallani egy-egy lépést az uccán.
Dús fák hajolnak át a Cluny-kerten
és szinte lágyan bugnak az autók.
Egész éjszaka esett a csendes eső,
annak a mámoros illatát érzem a légben...
Most szeretnék elindulni innen s menni, menni
a magányos aszfalton, az erdőig,
a falum erdejéig. És végül lefeküdni,
jó, hófehér gombát szagolni a fűben,
nézni, hogy tollászkodik egy fácán-család,
mint hajdan, diákkoromban, amikor
szalonkalesre jártam, de most már
fegyvertelenül, örökre szeliden
fülemben a nagyváros irtózatos zajával,
lelkemben ősi vággyal, lefeküdni egy szilfa alá
nézni a reszkető lombot, csak nézni a rózsás és kék eget...
HÁL ISTENNEK SENKISE TÖRŐDIK VELEM
Hál istennek senkisem törődik velem,
gyürötten, rongyosan, mint vagabund
járom a vasárnapos uccát, szagolom a reggelt,
mint ki tegnapot s holnapot egyaránt felejt.
Magamhoz csalok s cirógatok egy fekete macskát,
ki épp ugy kóborol akárcsak én. Eleresztem
s csendes közönnyel nézek utánna,
befordulok a Luxembourg kapuján,
ugy nézem a rózsák pompáját, mintha mind
enyém volna. Majdnem egyedül botorkálok
a kedves szobrok közt, a szökőkutnál,
mely épp nekem csillantja sugarát.
Pár koránkelő labdáz a homokon, szabályos fasor
hajlik föléjük, hatalmasan. Odébbmegyek
nagy csöndben ülök le egy padra ujságot böngészni.
Olykor a vigan szökellő feketerigókra
vetek egy pillantást s lyukas zsebemből
morzsát vetek egy rubintszemü galambnak,
ki hangos szárnycsapással távozik, elrepül,
pázsit fölött, amely lágy mint a bársony és tengerzöld.
Jólesik még bóbiskolni egy kissé, aztán hazafelé
ballagva meredek a ragyogó kirakatokra,
meg az uriemberekre, akik lábukat ugy emelgetik
mintha mindig valami akadályon kellene átlépniök.
Egyiknek-másiknak megakad rajtam a szeme egy percre,
ámul, hogy illik közönséges ruhámhoz homlokom, mely sugaras, mint a bronz
és ekközben kialakul bennem a vers és ajkamon vigan csendül a füttyszó.
