Aba- Novák Vilmos és Pátzay Pál kiállítása

Aba-Novák Vilmos legújabb festményei, ha látszanak is rajtuk egykori expressziv naturalizmusának nyomai, művészetének nem csekély jelentőségű megváltozását mutatják. Érzékisége lehiggadt, ösztönössége átfinomult, megkomolyodott. Már nem a mindenáron hódítók nagylendületű, de céljukon gyakran túlütő gesztusaival áll elénk, már nem fitogtatja erejét. Képzeletével közelebb férkőzött a világhoz, mint egykor szeme sóvárságával és lassúbb kezével többet markol fel, mint a valamikor kapkodóval.

Az ereje tudatára ébredt férfikornak biztossága ez, melynek az alkotáshoz már nem kell izgatott erőfeszítés. Az ábrázolás sem olyan egyszerű dolog ma az ő számára, mint egykoron. Rájött arra, hogy a pillanatnyilag felfogott képnél többet jelentenek képzeletének víziói, és akár tájképet, akár alapos kompozíciót fest, mindig csapongó fantáziájának álmait kínálja.

Ezek a tengerparti, hegyrekúszó városok fehérlő falaikkal, kőtömbjeikkel, zsúfolt háztetőik tarka egymásratorlódásával, zegzúgos utcáik hűvösen sötétlő mélyével, de égreszökkenésükkel és tengerbeveszésükkel is mind egy látományokban gazdag képzelet mesemondó világából valók.

Elvarázsolt emberek ünnepélyes tündérvárai, a multból ittfelejtkezett régen halott és mégis élő, néma, de sejtelmesen suttogó régi tárgyak, melyek valahogyan kiszakadtak az élet valóságából, mert ez túlságosan mozgalmas és nyers volna számukra, de hétköznapi is, hiszen összesűrűsödésük, falaik tündöklése, színeik harsogása vagy hamvassága mindig több annál, amit a tapasztalás Aba-Nováknak nyujthatott.

Ezek a legtöbbnyire messzi-távolból felvett veduták nem jönnek közel hozzánk. Ebben a világban, ha zenélnek is, a zenének nincsen hangja, tűz ugyan a nap, de nincsen melege, óriási, de súlytalan kőtömegek halmozódnak fel és ritka levegőiben kegyetlen élességgel rajzolódnak ki a világító színek, határozott és kemény vonalak, melyek nem hagynak semmi sejteni valót és hangsúlyozott félrenemérthetőségükre csak a tempera-festés szürkés hamvassága borít némi párát.

Aba-Novák fantasztikus alakos kompozícióin éppen olyan különös világ tárul elénk, mint tájképein. Ugyanaz az álomlátás és realitáskerülés. Játékos groteszkségük ugyanott gyökeredzik, mint a város-képek expressziv halmozódásának felsikoltó hangsúlyai, kísérteties álom-pillanatok ezek is, de nem félelmesek, nem démoniak, nem tárnak fel égető szenvedélyeket: úgy foglalkoztatnak, mint a népmesék manóinak játéka.

Az sem véletlen, ha Aba-Novák az emberhez közeledve legszívesebben a cirkusz világát festi. Hiszen ez áll legtávolabb a hétköznapiságtól, itt öltöznek az emberek a legvalószínűtlenebb ruhába, itt esetlenkednek a legfurább bohócok, itt a legtarkábbak a színek, ez a világ a legszeszélyesebb, itt a leghetykébb a szembefordulás a földiséggel, amelytől súlytalanul iparkodik szabadulni.

Pátzay Pál, az Ernst-múzeum második kiállítója, aki majdnem negyven szoborművével szerepel, ma már legelső szobrászaink közé számítható. Az a bensőséges elmélyedés, alázatos odaadás, mellyel a maga elé tűzött feladatokat megoldja, ami olyan gyakran csak felszínesen virtuózkodó, vagy álpátosszal szavaló szobrászatunkban szinte ritkaságszámba megy. Pátzay szobrai kivétel nélkül mély lelki élményekből fakadtak és ezeket mindig feltétlenül szoborszerű összefoglalásban tudják továbbadni a szemlélőnek.

Kerülnek minden külsőséges tetszetősséget és olcsó ügyeskedést, egyszerűek, halkszavúak és a szó szoros értelmében nemesek. Egy harmonikusan kiegyenlítődött világszemléletnek szellemiséggel át- és átitatott termékei, amelyek belső kiegyensúlyozottságának és egyszerűségének nyugodt szobrászi formái is teljesen megfelelnek. Van bennük, még a legkisebb méretűekben is, valami nagyság, mely az érzéki felfogás esetlegességein való túlemelkedéséből fakad, mintha ideák jelképei állanának elénk egyszerű, halk és derűs alázatossággal.