Czobel Béla kiállítása a Tamás-galériában egyike volt képzőművészeti életünk legörvendetesebb eseményeinek. Régen nem láttuk együtt ennyi képét ennek a kiváló művésznek, aki nyugodt biztossággal halad előre és mindig fölfelé. Már évekkel ezelőtt találóan megállapították róla, hogy csak festő és lírai festő, amit ez a kiállítása nemcsak igazol, hanem az eddigi tapasztalatoknál is élesebben tüntet fel.
Czobel lírája sohasem volt olcsó elérzékenyülésekből fakadó. Ma még kevésbé az, van benne valami tragikus vonás, valami megdöbbenés, valami elzárkózás önmagának legeslegmélye elől. Czobel erősen érzékies szemléletű művész, akiben buja gazdagsággal kavarog az érzékek forró öröme, de ennek a túláradásnak mindig ura tud maradni, korlátozza magát, mintha úgy érezné, hogy meg kell állnia és nem szabad tovább mennie.
Mert akármilyen gazdagnak érzi is magát önmagával szemben, ott érzi a világ nyomasztó végtelenségét, melyet exstatikusan fogad. De mégis szeretne néha fellázadni ellene. Így akármilyen mohón nézi is az élet és világ színes forgatagát, egészen eggyé válni véle, egészen beléje olvadni nem tud, a lázas ünneplés felsíró panasszá válik benne, sóvár öröme elgondolkozott magábaszállássá nemesedik.
Férfias líra ez, mely messzire túljár a fiatalság tavaszi örömein, tartózkodóan csendül meg, magához vonz, de nem kínálkozik. Eléggé szűkszavú is, súlyos mondanivalóját egyszerű, kevés, de fölötte erős hangsúlyokkal veti a vászonra. Könnyedén, biztosan, minden ügyeskedéstől mentesen tárja fel világbatekintését. De úgy érezzük, hogy nem egészen a fenékig markol, hogy a festő valahogyan több, mint képei, hogy nem egészen adta ki magát, mert nem szabad lelkét egészen feltárnia. Ez a kissé elkomorodott szemérmesség, mely megtagadott érzékisége tragikumából születik, teszi képeinek felsíró, vörös színű hangsúlyait felejthetetlenekké.
Kmetty János kiállítása a Tamás-galériában érdekes ellentétet szolgáltatott Czobeléhez. Kmetty nem ismeri az érzékiségnek ama viharait, mint Czobel, neki nincsenek kételkedései, nincsenek megdöbbent megállásai. Derüs életörömmel telt lélek, csupa tavasziasan mosolygó, kissé aszketikusan szűzies vidámság. Állandóan derüs mosolyában nincs semmi sóvárság, nincsen túláradó életerő. Minden egy kissé halványan finommá vált, párásan súlytalanná és tapogatódzóan félszeggé. A világ nem kelt benne semmi meghökkenést, természetesen, könnyen érthetően rendeződik el körülötte, halkszavú és hűvös tavaszi reggelek üdítő frisseségére emlékeztető gyönyörködtetésben. Benne is van valami tartózkodó szemérem, de nem önmagával szemben, inkább mintha egy fiatal leány szégyelné fejletlen testének szépségét, miközben kacérság nélkül mosolyog.
Levegős és párás színeinek világossága, lágy és csak színlegesen szögletessé törő rajza némi elfogódottsággal öleli körül csendéleteit és alakos ábrázolásait. Mindent elfinomít és karcsúan keskennyé formál, az élet erejét fáradt fiatalsággá halkítja. Művészete nem magával sodró, nyugtalanító vallomás, mint Czobelé, lírája finom, kristályos hangú és halkan csendülő, játékos énekszó.
Vele együtt Csorba Géza állított ki. Néhány portréfejet és síremléktervet. Robusztus tagbaszakadtsága feloldódni látszik, dacos páthoszú beszéde leveti nyerseségeit. A férfikor érettsége már megóvja az egykori mindenáron szembeszállni akarás néha merev pózaitól, ma minden könnyedebben és természetesebben sikerül neki. Nem tagadja meg meleg érzékiségét, tartózkodás nélkül tud örülni a vonal lágy szépségeinek is. A portrészobrokon karakterizáló ereje megnőtt, egyszerűségük sem akart többé, hanem önmagától értetődő.
