Színházi bemutatók

Tihamér - Lengyel Menyhért vígjátéka az Andrássy-úti szinházban

Dialógus-dráma, amelynek hatása elsősorban azon múlik, tudja-e az író szereplőinek szájába azokat a szavakat adni, melyek az adott helyzetet megvilágítják, a szereplők pozicióit s azok fejlődését pontosan jelzik s mintegy gyujtózsinórjai a színpadi aknák kirobbanásának. Mondaine-dráma, amelyben a szereplők azt az illuziót keltik, hogy semmi más dolguk-gondjuk nincs a világon, mint a szerelmi komplikációk elintézése. Lélektani dráma, amelynek a magva egy különös variáns a szerelmi kazuisztika megszámlálhatatlan variánsai közül.

Egy férfi szerelmes, de szerelmes voltának nincs eléggé tudatában arra, hogy túltegye magát a házasság ellni idegenkedésén. Kell tehát valami kívülről ható erő, amely segít ezt az idegenkedést áttörni. S itt jön egy finom ötlet, amely kimélyíti az egész darabot s a légüres mondaine-témának atmoszférát teremt. A játékba belekapcsolódik a féltékenység, az a lassan kifejlődő gondolat a férfiban, hogy magáévá kell tenni a nőt, mert különben más valakié lesz, aki érdemetlen rá, mert a szándékai vele nem tiszták.

Ez a valaki a szereplőkre nézve létező, de a néző számára imaginárius személy, valaki, akiről folyton beszélnek, de a színpadra nem lép ki egyszer sem. Ez megint finom gondolat, az egész komédiának megadja azt az illuzórius karakterét, amelyet a téma megkiván. A költőileg jól elgondolt fogás színpadilag is kitünően beválik. A veszedelmes nőcsábító Tihamér addig érdekes, amíg nem látjuk, ha a színpadra lépne, nem lehetne semmi jóra használni. Mindebből egy derült, csillogó illuzionista játék fejlődik, amelyben a szerelmes férfi mindig közelebb jut a szintén szerelmes nőhöz, de úgy, hogy folytonos eltávolodásai is mindig közelebb hozzák.

A férfi szerepét az is érdekessé teszi, hogy mindig logikusan gondolkozik és illogikusan cselekszik, a nő gondolatban és cselekvésben folyton ugyanazon a vonalon marad. Mintha az volna a végső konzekvencia, hogy a szerelemben mindig a nő az okosabb, - ami kétségtelenül úgy is van. Az egész irreális játékból valami reális valóság válik ki, tehát a játék nem is olyan súlytalan, amilyennek látszik.

Ebben van az író mesterfogása, amely sikerének első és főtényezője. Különösen figyelemreméltó, hogy a darab sikere az ilyen belső, művészi fogásokból tevődik össze s a merőben színpadi fogások, mint a második felvonásban a vasúti hálófülkében történő dolgok, kevésbé válnak be. Szerkezetileg is teljesen egyszerű a darab: csupa párbeszédben bonyolódik le két szereplő között, de sok raffináltság van abban, ahogy az író a beszélő szereplőket váltogatja. A szavakban pedig takarékos ökonómia van, alig mondanak henye szót, a dialógus folyton, lépésről-lépésre előbbre viszi a dolgokat.

Nehéz volna megállapítani, mennyi része van a színpadi illuzió tökéletességében az előadásnak. Mindenesetre szerencséje az írónak, hogy az előadás szereplői mintegy megafonjaivá válnak az író elgondolásainak és beszédének. Nehéz szerepek ezek, csak a játék, mozgás, beszéd apparátusának teljes bőségével vihetők sikerre. Oly könnyen élettelen marionettekké válhatnának ezek a szerepek és a három szereplő, Bajor Gizi, Gombaszögi Ella, Ráday Imre oly könnyen elkerüli ezt a veszedelmet! Rájuk nézve nincs is ez a veszedelem, mert szerepeik teljes művészi megérzésével dolgoznak.

Elsősorban Bajor Gizi, a maga kivételes asszonyiságával, harmatcsepp tisztaságú érzékiségével, természetes okosságával, beszédének fínom modulálásával úgy benne él a darab atmoszférájában, mintha nem is tanult szerepet játszana. A barátnő vaskosabb szerepét, amely mintegy aláfestése az egész darab női részének, Gombaszögi Ella bevonja azzal a diszkrét humoros színnel, amely a különben kevéssé aktív szerepbe mozgást és modulációt visz. Ráday is megtalálja és végig viszi a hangot, a lírai tenort egy kis humorral ízesítve. Szép tiszta beszédét külön ki kell emelni, mint fiatal színészeinknél ritkuló adományt. Nem volna illő megfeledkezni Lászlóról sem, aki a hálókocsi-ellenőr epizódszerepében különösen a beszéd humoráról tesz bizonyságot és Abonyi Tivadarról, aki a rövid bekezdő jelenetben intonálja a darab elegáns hangját.

*


Lipótváros - Lakatos László színjátéka a Vígszínházban

Egy leány az élete nagy válaszútján. Curtius Ilona, lipótvárosi leány, olyan gazdag, hogy nincs más gondja, mint önmaga és a saját érzelmi problémái, olyan művelt, mint a legműveltebb pesti ujságírók egyike, olyan független, amilyen csak egy igazi erkölcsi talaj nélküli nő lehet és minden teória mellett szerelmi dolgokban olyan tudatlan, hogy tanácsot kellene kérnie a családi birtok akármelyik parasztlányától. Mindebből folyóan tele van önmagához intézett kérdésekkel, nyugtalan töprengéssel és egész környezetére kiterjedő ingerültséggel.

A válaszút természetesen két férfi felé vezet. Az egyik, kvietált dragonyoskapitány, maga a lovaglócsizmában és pálcával járó sex appeal (bocsánat az éppen ma divatos szóért). Olyan, amilyennek a fantázianélküli nők az abszolút férfit elképzelik: brutális, erőszakos, skrupulustalan, korlátolt és enyhén istállószagú. Nyilvánvalóan a szabad, féktelen szenvedélyt jelenti Ilonára nézve, az élet intenzitásának teljes kiélését.

A másik férfi, bankelnök, már nem fiatal, sablonos alak, minden pregnáns attributum nélkül, nemcsak szerelmileg jelentéktelen, hanem minden más vonatkozásban is. De jelenti Ilonára nézve a saját társadalmi rétegében való megmaradást, az élet nyugodt konszolidáltságát. Az egyik férfi túlságosan alacsony színvonalú, nagyon is méltatlan Curtius Ilonához, a másik túlságosan jelentéktelen. Ezenkívül túlságosan messze vannak egymástól, semhogy a leányon keresztül igazi konfliktus lehetne köztük.

Ezzel pedig elferdül Ilona poziciója, olyan széles távolságot kellene áthídalnia, amelyhez nincs benne elég szenvedély. A két férfi közti töprengése bizonytalan repdeséssé válik. A néző pedig csappant érdeklődéssel várja a továbbiakat, mert nem tudja döntő fontosságúnak, hogy a két senki közül melyikhez köti sorsát Curtius Ilona. Akármelyikhez pártol, leszállítja a saját színvonalát, jobban mondva kétséget támaszt e színvonal valódisága iránt.

A cél: a Scylla és Charibdis között úgy átvezetni Ilona hajóját, hogy a respektábilis családi élet körében evezhessen. Szóval kiküszöbölni az érzékek fellángolását, eltávolítani a kapitányt, hogy Ilona megmaradhasson az elnök mellett. Az író helyes érzékkel dolgozik. Célját úgy közelíti meg, hogy kiégeti a tüzet.

Ilona titkos éjjeli találkozón odáig viszi a kapitánnyal a dolgot, hogy az beront a hálószobájába s mikor az elnök gyanakszik, ingerülten elrohan a kapitány lakására. Amíg a második felvonás idáig jut, pillanatokra megtölti a színpadot valami erotikus forróság, de sohasem marad meg mindvégig. Ilona erotikus felindultsága nem tud szenvedéllyé fokozódni. A legérdekesebbé a dolog akkor válik, amikor Ilona az első vad csók után dühvel és gyűlölettel támad a kapitányra.

Itt szólal meg benne, annyi irodalmi ízű okoskodás után, az emberi és erkölcsi integritását védő női ösztön. Elrohanása a felvonás végén azonban már színpad, felvonásvég s arra való, hogy lehetővé tegye a harmadik felvonás fordulatát. S ez a harmadik felvonás már egészen teátrum: kiderül, hogy a hálószobában nem történt meg az, aminek megtörténtét hittük, de elmarad annak bizonyítása, hogy nem is történhetett meg, - Ilona egy népmesei fogással próbára teszi a két férfit s annak nyújtja kezét, aki a próbát jobban megállotta, az elnöknek, aki még a megtörténtnek hitt hálószobai ügy után is hajlandó őt nőül venni.

A darab bizonytalanságai alighanem abból származnak, hogy nem érezni egész tisztán az író álláspontját Ilonával szemben. Néha mintha szatírikusan felülről nézné, néha mintha azonosítaná magát vele. Ebből nemcsak a hang tétovázása származik, hanem a konstrukcióé is, Ilona alakja elrajzolódik és sorsa görbékben halad. Nagy ambícióval, írói célokkal van elgondolva és megírva, de célját csak félig éri el. Az író szatírája a környezetrajzban mutatkozik meg.

A gyermekeivel erő és tekintély nélkül zsörtölődő anya, a nagyobbik fiú, aki 24 éves korában vezérigazgató, de folyton félni kell, hogy botrányba juttatja a családot, a vásott diákfiú: szatírikus képét adják annak a levegőnek, melyből Ilona származott. Hogy ebben a körben milyen becsülete van a szerző véleménye szerint a szellemi munkásnak, azt a házitanítón mutatja meg, aki azonban túlságosan szervilis és gyáva, semhogy jellemző lehessen.

Az előadás új színésznőt avat. Fóthy Erzsi most játszik először nagy szerepet. Vannak igaz hangjai, tűz is van benne, csak erőt nem tudott még kihozni magából s játékában nem érezzük az egységes elgondolás biztonságát. Mészáros Giza izléssel, okossággal és humorral játssza az anya szerepét. A többi szereplők: Törzs, Vértes, Makláry, Ladomérszky Margit. Az egészen fiatal Bányai jó színésznek igérkezik.

*


A játékos - Ifj. Hegedűs Sándor komédiája a Kamaraszinházban

Amerikai milliomosok között francia arisztokrata, akinek nincs pénze és negyvenezer dollárt veszít kártyán, hozomra. Szerelmi zsarolás: a szerelmes milliomos a francia hercegtől ki akarja csikarni a kártyaveszteség fejében annak az asszonynak a leveleit, akit reménytelenül szeret. A francia herceget mindenki szélhámosnak tartja, pedig a végén kiderül, hogy mindenkinél becsületesebb és okosabb. Sulyos összeütközések a szerelmes asszony, a reménytelen imádó és a megvalósult reményű herceg közt, jelenetek, amelyekben pénz, szerelem, kártya, revolver és egyéb rekvizitumok szerepelnek Apercuek zuhanya a rendkivüli gonddal írt dialógusban. Minden megvan ebben a darabban, ami érdeklődést szokott kelteni a színpadon.

Csak az emberi élet hiányzik. Az alakok nem hívek önmagukhoz, a jelenetek szüksége szerint változnak, ezért kénytelenek vagyunk kételkedni bennük. Kérdéseket teszünk fel: mért tűri az utolsó pillanatig a herceg, hogy csalónak tartsa mindenki, mikor nagyon egyszerűen igazolhatná magát? Mért kínozza az asszonyt, akivel szerelmi viszonyban volt, mért nem világosítja fel legalább őt? Hogy lehet, hogy ez a gyengéd és nemes asszony lelkiismeretlenül csalta az urát, holott gyengéd hitvesi érzéssel van iránta? Nem sorolok fel több kérdést. Az a fő, hogy a darab egyikre sem felel. Ezért nincs sem az alakoknak, sem a cselekvénynek, sem az egész darabnak hitele s az izgalmas hatásra számított helyzetek és jelenetek nem tudják figyelmünket teljesen lekötni.

Ami hitel mégis van, azt a színészek garanciája adja. Szerepeik széthulló vonalait igyekeznek valahogy egységbe fogni. Teljesen ez csak Mihályfy Bélának és Vízváry Mariskának sikerül, az előbbi a pénzzel szerelmet hódító milliomos alakját, az utóbbi a freudista fecsegő amerikai asszony szerepét tudja úgy összemarkolni, hogy a szöveg ellenére is alak lesz belőle. Várady Aranka, Uray Tivadar, Gombaszögi Irén, Hajdú József s néhány mellékszereplő becsülettel küzd, hogy a darab papirosából életet fakasszon.