Huszadik század - történelem jelenidőben

Osvát Ernő 1876 április 7-én született Nagyváradon. Ebbe a városba ment férjhez a nagykárolyi rabbinak, Perls Mayernek leánya. Atyja terménykereskedő volt, nagy vidék bizalmát élvező bizományi iroda tulajdonosa.

Rigorózus rend és fegyelem uralkodott a házban, hol első neveltetését kapta. Osvát Ernő édesanyja húsz évvel fiatalabb volt férjénél, kinek harmadik felesége volt. A férj, második feleségétől - Ernő anyjának idősebb nővérétől - származó három gyermekét magával hozta az új házasságba. E már serdültebb gyermekek nevelése s egy jómódú háztartás rendbehozatala és továbbvezetése hárult az alig 17 évét betöltött asszonyra.

Férje: kereskedelmi ügyleteiben is generózus, pénzkezelésében könnyed természet, fáradhatatlanul mozgékony és szorgalmas; a maga személyére a teljes igénytelenségig szerény. Héber tudományokban művelt - fiatalabb korában Perls Mayer tanítványa volt. Más műveltségi tájakon járatos feleségét, ennek nyelvismeretét, zenetudását, szinházi és irodalmi érdeklődését büszkeséggel nézte, de - egy kis sértődöttséggel is. Vallásossága - minden rituálék tiszteletében is - tiszta és tökéletes volt.

Közte és a papi házban nevelkedett fiatal felesége között ez nem fokozhatta a kedélyi divergenciákat. Legfeljebb, a későbbi években, a gyengült anyagi mód s a feleség tartós betegségek okozta ingerlékenysége idején ez is - a ceremoniálék betartása - kisülési pontja lehetett a kétoldali feszültségeknek. Némi túlzás vagy csak aláhúzás egyfelől, egy kis szándékolt hangsúlytalanság a másik oldalon... talán még ennél is kevesebb... hiszen a parancsok betartása, mindkettőjükben: több volt puszta beidegzettségnél.

Anyjának elsőszülött fia, Ernő az első helyet foglalta el a családban. Nevelése gondosabb, többoldalú, mint a többi gyermekeké, személye legtöbb figyelem tárgya. Gondot és veletörődést gyermeki elme megérez s megőriz, de nem értékel eléggé, sokszor tehernek is érzi. A német zongoramester többévi hiábavaló fáradozása bizonyára fárasztotta is, a francia nevelőnő sem ért el nála optimális eredményeket. A nagyváradi premontrei gimnázium alsó osztályaiból, talán a negyedikig, jeles bizonyítványokat hozott. Felsőbb osztályokból a bizonyítványok gyengébbek. Az otthoni ellenőrzés mind fokozottabb és aggodalmasabb.

Az anyai aggodalom a délutáni tanulás ellenőrzésére magántanítót is állít, de a magát már valakinek érző ifjú gimnazista részéről a - végül is vele egykorú - instruktorokkal szemben sűrűn történik függelemsértés. Különösebb sikerei egyébként nem voltak a gimnáziumban. Felsőosztályú magyar dolgozatai itt-ott meglepetést keltettek (egyben gyanut is, hogy nem maga készíti), de Ťösszteljesítményeť nem találkozott megelégedéssel a tanári konferenciákon. Heves bírálati hangja, önképzőköri üléseken, mulattatta kortársait s e hévről és villogó cvikkeréről készült tréfás rigmusok, nevét a kisváros közönsége körébe is kivitték.

Nagyvárad... akkor is, azelőtt is, azután is, mindig, szeretett eldicsekedni szülöttjeivel s neveltjeivel. Szerencsés város, majdnem mindig volt méltó dicsekednivalója. S vérszegényebb időkben is tudott segíteni magán. Egy-egy magashomlokú orvosa, terebélyesebb agyvelejű ügyvédhérosza olyankor is akadt. S ha mégsem, úgy a fehérreverendás, kék moáré-öves premontrei tanárok, a jogakadémia professzorai között addig keresgélt a bámulat, míg témájára talált.

A napilapok, a Nagyvárad, a Szabadság sosem szűkölködtek helyi nagyokban, akikről írni, vagy - akikkel iratni lehetett. Ha steril volt a jelen, ott volt a jövendő... A gimnázium felső osztályaiban mindig kitermelődött az iskolai rendtartáson áttörő lendület. Vezércikk és tárca elég sűrűn vallott (vagy tagadott le) tizennyolc éven aluli szerzőt. S a város számontartotta reménységeit.

Osvát Ernőt nem tartotta számon. (Még későbben is: híre és neve alig talált hitelre éppen Nagyváradon. Pályafutásának állomásait nem lehetett egy-egy markáns szóval lerögzíteni. Képviselő...! Egyetemi tanár... Akadémia...! Hollywood...! Semmi ilyest nem mesélhetett felőle, apa fiának. Nem csinált Ťkarriertť.

S amit mégis művelt, abban nem volt plakátoznivaló szenzáció.) Nagyváradi lapban egyetlen, nyolcadikos-korabeli írása jelent meg. Tárcanovella: ŤA gyermekť. Élmény, a gyermekről, ki megbékíti - végső szakítás előtt - a szülőit. Ebben az időben. keletkezett másik írásműve: tanulmány: ŤHeine és Börneť. A Pester Lloyd akkoriban nagy olvasókörű szinházi kritikusának, Silberstein Ötvös Adolfnak küldte el ezt a kísérletét. Névjegykártyán írott, nagyon meleg elismerő sorok érkeztek válaszul.

A gyermek- és ifjúévek, melyeknek felszínéről e néhány emlékfoszlány lerepült, a Nagy Sándor-utcai házban teltek, földszintes, tágas lakóházban, melynek kettős nagyudvara bő alkalmat adott játékra a család gyermektagjainak s nem túlsűrűn odalátogató barátaiknak. Aki e sorokat írom alig négy évvel fiatalabb testvéröccse Osvát Ernőnek, hiába nyitom tágra a szememet: nem látom Ernőt a mozgó figurák között. Tudom, hogy voltak barátai - valamely fensőbbséges módon velem is fenntartották az érintkezést - de játékos együttlétekre nem emlékezem. A szobákban foglalatoskodva sem látom... más szinten élt, nem azon, amelyen mi többiek.

Mindig, egy kicsit, a nagyok között. Helyesebben anyánk mellett, kinek gyermekéveitől bizalmasa volt. Pozícióelőnye bizonyos kedvezésekkel járt, ruházkodás, szórakozások s egyebek dolgában, miket, részünkről, az elégedetlenség kórusa kísért. Viszont ugyanez a helyzeti előny - protektorunkká tehette s tette is. A legkoraibb évektől, nemzedéknyi távolság volt közte s az alig pár évvel fiatalabb testvérei között. Otthoni "beosztása" méltánylásban részesült a családot látogató rokonok és ismerősök részéről is. Ernő - eleitől - a felnőttek közé számított.

A látogatók közül csak az anyai nagyszülők tehettek Ernőre mélyebb benyomást. Az évente kétszer-háromszor Nagyváradra látogató nagyszülők megjelenése a ház képét teljesen megváltoztatta. A komoly, sokszor komor atmoszféra megenyhült. A hatalmas termetű, őszhajú, őszszakállú, bozontos őszszemöldökű rabbinus jóságos tekintete leparancsolt minden szigort. Szeretetteljes ellátása igénybevett minden figyelmet. Ilyenkor egyébként is megélénkült a ház. Ismerősök soronkívül tettek látogatást s eljöttek máskor sosem látottak is.

Az országos zsidó egyházi közéletnek - amennyiben van ilyen - számontartott embere volt Perls Mayer, a nagykárolyi status quo ante hitközség rabbija. A status quo ante valami középállást jelent zsidó orthodoxia és neológia között. De Perls Mayer személyisége tisztelet tárgya volt a más - enyhültebb vagy rigorózusabb - nézeteket valló zsidó táborok előtt is. Ez a személyiség s ez a tisztelet, mely tisztán a szellemiségnek szólott, nem lehetett közömbös Osvát Ernő előtt.

Nem is volt. Mindvégig sokat foglalkoztatta külsőségeiben is reverenciát parancsoló nagyatyja, ki hajnali négy órakor már könyvei előtt ült s az egyházközségi elengedhetetlen teendőkre fordított időt leszámítva, fel nem állt mellőlük a késő órákig. A héber tudományok nagy formátumú testes könyvei, melyeket aggkorában már emelni se bírt, nyitva feküdtek a hosszú asztalon s az öreg rabbinus - fejét, ülő alakját sűrű füstfelleg kavarogta körül - hangosan olvasta a tömött szedésű szövegeket, meg-megállt, elnézett, tépelődött s hol a mélyen-meggyőződés derüjével, hol egy rebellis gondolat haragos homlokráncolásával, sötét szemvillanással, kézfejének elutasító gesztusával, vitatkozott korának és régmult koroknak zsidó írástudóival. Elméje mikor pihent?

A rövidre szabott étkezési idők alatt nem. Akkor sem. Családja számára mikor élt? Ha tanuló s tanító szobáján olykor átment valaki, aki hozzátartozott, feleség, gyermek, unoka, olyankor: egy-egy szemvillanásnyi ideig. Odaszólt valami kedves semmiséget, nem komolyan gondolt korholást, Ťkibeszéltť a tudós szövegből, de hangsúlyt se változtatott... vagy fel-alá sétájának gondolattermelését szakította meg, pillanatnyi megtorpanással, arccal hozzáfordult, ki csendjét felzavarta s szeme megáldotta az ajtón távozót.

Tanult és tanított. Keveset írt. E kevésből még kevesebbet adott nyomtatás alá. Maradtak utána kéziratok, lepecsételt csomagokban, szigorú felírással: hány évtizeddel halála után bonthatók fel s hozhatók nyilvánosságra. Földi jók nem maradtak. Csak kétszobányi könyv, csupa bőrtáblás fóliánsok, miket jobbról balra lapoznak s jobbról balra olvasnak, akik amaz írásban járatosak.

Az unoka, Osvát Ernő nem volt bennük járatos. E vitakönyvek alapanyagai közül a Bibliát bizonnyal ismerte, de már a hagyományokat nem, sem a magyarázatokat, sem a magyarázatok magyarázatait. E vitakérdések nem voltak az ő kérdései. De lehetetlen, hogy ne kötötte szemét a jelenség, e fanatikus igazságkeresés, az írástudó, ki hatvan év érdektelen buzgalmával az igazságkeresés érdemessége mellett tesz vallomást.

A nagyapa az észmunka hivatottja. A nagyanya az ethikáé. Dolgozni kell, a tétlenségből ered minden rossz, hazudni nem szabad, fiam... gyakorlati, egyszerű és szolid lelkéből ilyen gyakorlati, egyszerű és szolíd intelmek fakadnak. A leveleit, e legegyszerűbb nevelésű, már koros asszony németnyelvű leveleit csodálatosnak mondta Osvát Ernő, későbbi években is, mikor már nagyon ritkán csodálkozott.

Ilyen lélektájakról származott Osvát Ernő édesanyja, sok testi és lelki kíválósággal, de amik annyi balsorsnak nem tudhattak ellenállani. Utolsó gyermekének születése után évtizedekig betegen hurcolta fáradt életét. Nyári fürdők, téli kúrák, új és még újabb orvosságok és legeslegújabbak, miket Osvát Ernő szeme fedezett fel francia lepedőlapok hirdetőoldalán.

A gyöngédség iskolájának első éveit, Osvát Ernő, szenvedő anyja mellett járta. S egyéb nagy tudományok elemeit is e súlyos beteg gondozása közben tanulta. Tartani lehetetlen helyzeteket lehetetlenül hosszú ideig. Remegni egy életért, melynek napjait csak a magunkéból toldhatjuk. Érkezés és távozás között megjátszani a bizonyosság acélemberét. Itt tanulta az alapelemeket.

Majd jönnek az egyetemek is. Képesítettnek találták: az égi hatalmak.