Valamelyik napilapunk legutóbb elragadtatott tudósítást közölt arról, hogy Amerikában Kiss Emil hagyatékával kapcsolatban végre ismét felfedezték Munkácsyt, mert egy odavaló művészeti író lelkes tanulmányt írt róla. Milyen boldogság ez, hogy a külföld végre igazságot kezd szolgáltatni a hosszú ideig skartba tett magyar festőnek, akivel az impresszionista ízlésű kritika és a művészettörténetírás annyira kegyetlenül bánt el!
De akármilyen jóleső is ez, még inkább elénk idézi elképzelhetetlen és semmivel sem menthető gyámolatlanságunkat, amellyel mi magunk a Munkácsy-kérdésben viselkedünk. Mi még az impresszionizmus legviharosabb diadalai között is nagyon jól tudtuk, hogy a 19. századbeli európai festészetben Munkácsyt miféle hely illeti meg, bár állandóan óvatosan hallgattunk erről a büszkeségünkről.
Csak úgy a magunk számára örültünk a Munkácsy alakos képeiben és képterveiben megnyilvánuló éles, szinte brutálisan megnyilvánuló kifejezőerőnek, mely meghökkentően kap belé a lélek legmélyebb húrjaiba. Ünnepelgettük magunkban nagyszerű tájképeit is, melyek Paál László egyenlő értékű versenytársává avatják, de erről is óvatosan hallgattunk.
Tevékenységünk kifelé abban merült ki, hogy egy-egy német művészeti írónak néhanapján helyreigazító leveleket küldözgettünk, hogy Munkácsy nem volt zsidó, de még csak meg sem kíséreltük azt, hogy a külföld számára ismét felfedezzük, hogy egy kifogástalanul illusztrált és európai színvonalon álló művészeti kiadványban tetemre hívjuk a külföld kritikai irodalmát azért a gyilkosságért, melyet Munkácsy Mihályon elkövetett.
Levelezése, feljegyzései és rajzhagyatéka, melyet egy német hölgy évekkel ezelőtt a magyar államnak ajándékozott, feldolgozatlanul hevernek a Szépművészeti Múzeumban. Sem kimerítő, sem rövid életrajza nincs, fejlődésének és munkásságának kritikai feldolgozása hiányzik, úgyhogy még a mi közönségünk sem talál Munkácsyhoz vezérfonalat, hiszen Malonyay Dezsőnek bőbeszédű könyve legfeljebb naiv adathalmaz és megbízhatatlan anekdotagyűjtemény, Feleky Géza kis essayje pedig a szó szoros értelmében csak kísérlet.
A Munkácsy-ügy helyett közben sokkal sürgősebb feladataink akadtak. Hivatalos műtörténetíróink jóval izgatóbb témára bukkantak: a magyarországi, XVIII. századbeli, negyedrangú, osztrák barokkfestők sokkal inkább érdekelték őket, mint a magyar Munkácsy Mihály. A műtörténeti tudományunalom összes kis és nagy ágyúinak ropogtatásával ismertették a zseniális Maulpertschet és a pompás Trogert és a többi Trogereket.
Közölték a püspöki levéltárak legnagyobb gonddal lemásolt és valóban meghatóan érdekes megrendelő leveleit és elszámolásait ama kis kör szórakoztatására, mely a munkára fordított szorgalom és pontosság mértékével méri az eredményt, de a lehető legtávolabb esik az igazi művészet ismeretétől.
Éppen így megfeledkezett Munkácsyról hivatalos neonacionalista propagandánk is, pedig Munkácsy ma már eléggé konzervatív és talán eléggé nemzeti is. A magyar művészet támogatására fordított milliókból, amelyekből annyi rossz freskó készült, talán néhány ezer pengőt lehetett volna arra szánni, hogy az előbb említet módon odaálljunk a külföld elé és bizonyítékokkal igazoljuk nagy festőnk kiválóságát. A neonacionalizmusnak nemcsak irodalmunkat gyatrán és elferdítve ismertető idegennyelvű irodalomtörténetekkel, hanem nagy festőink külföldi ismertetésével is lehetne törődnie, akik nemzeti szempontból talán vannak olyan jellegzetesek, mint Troger és társai.
