Alig bírtuk, füve perzselte lábunk,
de a tisztásig kellett menni még,
fölöttünk, mint egy órjás rózsa kelyhe,
éretten, égőn, fulladásig telve
alig légzett a júliusi ég.

E csenddel szemben lent a fűben, bezzeg,
száz kórus zengett összevissza-dalt
oly harsányan, hogy kutyám ráncos füllel
és lógó nyelvvel bosszankodva dült el
s szöcske után a levegőbe falt.

Nem vette észre semmi, hogy profán nép
mohón lesi, milyen belül a nyár,
s mire egy víg szitakötő csodálva
rájött, hogy létünk nem egy bizarr álma,
beláttunk titkuk rejtekébe már:

Megláttuk, hogy a szent elégedettség
úgy abroncsolja át a telt nyarat,
ahogy Isten aranyhordóját illő,
s azt őrizvén minden fűszálból nyíl lő
s minden ellenen diadalt arat.

Népünnepély bukfencező hangyákkal
volt ez s táncolt száz katicabogár,
s az erdőszélről három nyúlfióka
ágaskodón leste: be szép e móka,
mellyel mulatja önmagát a Nyár.

A tisztásig még három lépés kellett,
de azt súgta egy mély parancs: elég!
e varázshoz, mint órjás rózsa kelyhe,
éretten, égőn, fulladásig telve
csak ő méltó: a júliusi ég.