Huszadik század - történelem jelenidőben

Komor András könyvét én is nagyon jó és érdekes regénynek tartom, de azzal az elmélkedéssel, mellyel Móricz Zsigmond ezt a felismerését kísérte, volna egy kis vitám. nem annyira azért, mintha Móricz Zsigmond fejtegetésével nem értenék egyet, mint inkább azért, mert az elmélkedés megindít egy gondolatsort, de nem csinálja végig s ezzel rést nyit bizonyos félreértéseknek és lehetőséget ad olyan következtetésekre, melyekre Móricz Zsigmond bizonyára nem gondolt. Tudomásom szerint vannak is, akikben ezek a félreértések feltámadtak.

Nem következik ugyan feltétlenül Móricz Zsigmond cikkéből, de le lehet vonni belőle azt a következtetést: a zsidó író maradjon a maga zsidósága körén belül, foglalkozzék csak a zsidó világkép és életformák ábrázolásával s ami ezen a témakörön kívül esik, az már nem tartozik az ő kompetenciája körébe.

Ilyen tétel felállítása bizonyára nem állott Móricz Zsigmond szándékában. Logikusan általánosítva ez azt jelentené, hogy bármely író az életnek csak olyan köreiről írhasson vagy tudjon jól írni, amely körökbe beleszületett, amelyhez a származás, a nevelkedés, a személyes hagyomány szolidaritása fűzi. Ez azonban az írói munkaterületetek valamiféle kiparcellázását jelentené, az író lehetőségeinek, szabadságának olyan összeszűkítését, ami lehetetlenség.

Móricz Zsigmond saját munkájával igazolom, hogy neki ez az általam talán túl-élesen fogalmazott, de azért levonható tétel nem járt az eszében. Ő az Alföld legkedvesebb gyermeke, és legteljesebb kongeniális ábrázolója, az első és egyetlen író, aki meglátta és műveiben újraalkotta az alföldi magyarság összes rétegeinek világképét és életformáit.

De nem specializálta magát az Alföldre, megírta a felvidéki kisváros életét is és grandiózus eposzokat írt és ír a régi Erdély multjáról. Nem élte sem a felvidéki kisvárosiak életét, sem az erdélyi életet és mégis nagyszerűen tud róla írni. Vagyis nem áll meg az a túlzott realista követelmény, hogy az író írjon a maga származásilag körülhatárolt köréről, amelyben benne él, amely millió apró élmény révén felszívódott idegrendszerébe.

Az író megismerésének ezen az életközösségen kívül is vannak módjai, az író átélhet, átérezhet és megalkothat olyan életformákat és világképeket is, amelyekben csak mint vendég, mint kívülről néző járt, amelyben a közös élmények tömegét a fantázia pótolja. A témakörrel való teljes szolidaritás sem feltétlen követelmény, mert az irodalom nemcsak ábrázolása az életnek, hanem kritikája is. Az író tehát írjon és írhat mindenről, amiről mondanivalója van a munkájának egyedüli kritériuma az, hogy ez a mondanivaló elég súlyos, helytálló és érdekes, hogy érdemes volt-e megírni és művészi értelemben jól van-e megírva.

Talán azzal óvom meg magamat legjobban Móricz Zsigmond fejtegetésének félremagyarázásától, ha azt a gondolatsort, melyet elindított, de nem fejezett be, a magam módja szerint befejezem.

Ahogy vannak bizonyos különleges alföldi, székely, dunántúli, nagyvárosi, falusi, katolikus, protestáns stb. életformák, épúgy vannak minden asszimiláltság mellett is speciális zsidó életformák is. A zsidóságot a társadalom többi részének még ma is fennálló elzárkózása arra szorítja, hogy élete nagyobb és főkép intímebb részét egymás között élje.

Ezenkívül a zsidók asszimilálódása, mely a mult század közepe óta tart, tehát mindössze két-három nemzedékre megy vissza, ép úgy nem mehetett végbe százszázalékosan, mint a szintén nagy számmal asszimilálódott germán és szláv eredetű magyaroké. A szívek és elmék asszimilálódhattak, de az idegalkat és a temperamentum nem tud olyan gyorsan asszimilálódni.

A germán és szláv eredetüek azonban minden akadály és nehézség nélkül belevegyültek a törzsökös magyarság társadalmi életébe, nem jelentenek különálló tömböt a társadalomban, míg a zsidóságot a kívülről ható nyomás sok tekintetben egymáshoz préselte. Családi, vallási s egyéb hagyományok és megszokások is hozzájárultak, úgy hogy életformáiban s az élet dolgaira való reagálás módjában sok tekintetben a többi középosztálybeliektől eltérő színezetet öltött. Tagadhatatlan, hogy vannak az általános életformáknak zsidó variánsai és vannak zsidó élettípusok, amelyet variálják az általános mai élettípust.

Ez minden európai társadalomnak, a magyar társadalomnak egyik érdekes és írói figyelemre méltó jelensége, amely mint minden jelensége az életnek, belekívánkozik mint téma, feldolgozásra váró anyag az irodalomba. A régebbi zsidó származású magyar írók ennek az anyagnak az érintésétől tartózkodtak, azzal igyekeztek asszimilálódásukat igazolni, hogy olyan attitüdöt foglaltak el, mintha csak a magyarsághoz volna közük, a zsidósághoz semmi. Nyilvánvaló, hogy ebben a magatartásban volt valami őszinteséghiány, letagadása valaminek, ami letagadhatatlan, elleplezése annak, hogy a zsidók az asszimilálódásba magukkal hozták származásuk bizonyos idegalkat és temperamentum szerinti különbözőségeit, bizonyos családi emlékeiket és szolidaritásaikat.

A legkitünőbb, tehát őszinte zsidó eredetű írók nem estek bele a hibába. Kiss József, Kóbor Tamás, Bródy Sándor nem tagadták meg származásukat és bőven feldolgozták a zsidó élet specifikus anyagát. Ennek az anyagnak a feldolgozása természetszerűleg elsősorban a zsidó származású írókra vár, mert nekik van legjobban módjukban ismerni, ők állnak hozzá lelkileg legközelebb. Elsősorban, de nem kizárólag. Ha nekem, germánból asszimiláltnak, luteránusnak eszembe jutna íróilag foglalkozni a zsidó életformákkal, vagy rekonstruálni a zsidó világképet, akkor is munkámat csak abból a szempontból volna szabad íróilag vizsgálni, jól csináltam-e a dolgomat.

Még az sem okvetlenül szükséges, hogy pontosan ismerjem azt az életkört, amiről írok, írhatok tiszta elképzelés szerint is, a kérdés csak az, hogy elképzelésem helytálló-e. Az íróra nézve nincsenek hatáskörök és anyagbeli korlátok. Írhatok tengerről, ha sohase láttam is tengert, megírhatom a Wilhelm Tellt, ha sohasem is jártam Svájcban.

Mindenesetre azonban valószínűbb, hogy az író sokkal jobban tud írni arról, amit jól ismer. Székely a székely életről, falusi származású a falusi életről, zsidó a zsidó életről. Egy neme az öncsonkításnak, ha valaki egy gazdag anyagot kínáló életkört, melyet rejtett intimitásáig ismer, iró létére nem dolgoz fel, vagy ha elleplezi bizonyos temperamentumbeli sajátságait, melyek valószínűleg fokozhatják műve érdekességét, külön színt vagy izgalmat visznek bele. Jól teszik tehát a zsidó származású írók, ha nem hanyagolják el a specifikus zsidó témákat, problémákat, komplikációkat.

De ebből nem következik az, hogy csakis ezekkel foglalkozzanak, hogy beleszorítsák magukat valami irodalmi ghettó-félébe. A regionalizmusnak megvan a teljes jogosultsága az irodalomban, de a regionalizmust nem lehet követelmény rangjára emelni.

Azt, hogy valaki germánból, szlávból, zsidóból asszimilálódott a magyarságba, nem kell és nem is lehet letagadni, hiábavaló is volna, mert a figyelmes szem észreveszi a legnemzetiszínűbb takaró alatt is. De bármennyire érezzük és tudjuk, hogy asszimilálódásunk még nem százszázalékos, hogy megőriztünk magunkban bizonyos le nem vetkőzhető különbözőségeket, lényünknek mégis nagyobb és tudatosabb része az asszimilált rész, az, amiben azonosak vagyunk a többi magyarsággal. A mi életünk is a magyar élet s ha életről írunk, a magyar élet akad a tollunkba. A világ és élet túlnyomó részére való reagálásunk semmiben sem különbözik a törzsökös magyarságétól, a problémáink, a komplikációink, az aspirációink ugyanazok.

A zsidó íróra épúgy, mint a germán származásúra, nem jelenthet eredete korlátozást anyaga megválasztására. Írónak általában csak egy korlátja van: a tehetsége és művészi lelkiismeretessége korlátja. A származásból visszamaradt különbözőség nem jelent az igazi nagy tehetségre nézve hiányt, ellenkezőleg jelenthet értéktöbbletet, újszerű reagálásmódot, új kritikai szempontot az élet bírálatára, új színt az előadásban. S annál gazdagabb az irodalom, mennél több reagálásmód, kritikai szempont, stílus-szín keres benne kifejeződést.

Schöpflin Aladár