Nem csekély érdeklődéssel vártuk az annyiszor beharangozott új magyar ércpénzeket, a két- és az ötpengőst. Annál is inkább, mert róluk azt is hírül adták, hogy művészi szempontból is kifogástalanok lesznek, amire az eddig megjelent pengőértékű ércpénzek után ugyancsak szükség lett volna, hiszen az eddigiek kivétel nélkül egész Európa legművészietlenebb pénzei, amire vonatkozóan elég az egypengős pénz siralmas csúnyaságára utalni.
Az összes államok vetekednek abban, hogy ércpénzük lehetőleg hű képét adja fejlett érmeművészetüknek és olyan országok, ahol megfelelő kisplasztika nincs, külföldön terveztetik pénzeiket. Ez természetes is, mert az ércpénz nemcsak az otthoniak kezén fordul meg, hanem tömérdek idegen emberén is, akik között jócskán akad jóízlésű ember, aki könnyen megütközik, ha ügyetlenül, vagy művészietlenül készült idegen pénzt lát és ezért lebecsüli az illető ország művészetét.
A papírpénzek körül szerzett tapasztalataink után azonban némi gyanúval fogadtuk a hivatalos híradásokat. Ezek papírpénzünkről is azt állították mindig, hogy művészi szempontból is pompásak, holott a valóságban nincsen egyetlen egy papírpénzünk sem, mely szépnek volna nevezhető. Ügyetlen halmozásai papírpénztechnikai fogásoknak, szomorú tanubizonyságai annak, hogy fejlett, művészi grafikánk a készíttetők előtt ismeretlen.
Gyanakvásunk nem volt alaptalan, mert a most megjelent új pénzek távol vannak attól, hogy művészieknek volnának nevezhetők. Ez annál bosszantóbb, mert hiszen nekünk olyan elsőrangú kisplasztikánk van, amely külföldön is mindenütt a legnagyobb sikert aratja. De hivatalos pénzkészíttető köreink nem szereznek erről a pompás kisplasztikáról tudomást és így készülnek aztán az olyan szánalmas produktumok, mint ez a két új érem is.
Az ötpengős első lapján a kormányzó profil-reliefje látható. Ügyetlen térkitöltéssel, túlságosan kis fejjel, holott a kormányzó elsőrangúan alkalmas, markáns fejéről pompás domborművet lehetett volna mintázni a felesleges mell- és vállrészek elhagyásával. De ez az első lap még hagyján, a tehetetlenség a hátsó lapon tombolta ki magát. Különösen a címerpajzsot tartó két esetlenül álló, pózoló angyalban és abban a korona fölé vont háromnegyedes körívben, melynek a heraldikához semmi köze, mint térkitöltés pedig henye segédeszköz.
A kétpengős első lapján a magyar pénzek régi, szép és hatásos motívuma Magyarország védasszonya, Szüz Mária, látható a kis Jézussal karján. Természetesen barok stilizálásban. De ebbe még bele lehetne nyugodni, ha a mellette körbefutó vastag és nehéz modern betűk nem ütnék agyon a kis reliefet, melynek mintázása távol áll attól a stilárisan finom beállítástól, amellyel az például az 1848. évbeli ezüst huszason látható.
Ha ezt a pénzt a kétpengős mellé fektetjük, azonnal szembeötlő lesz, hogy a felírás és a relief egymáshoz való viszonya az új pénzen rossz és a térbeosztás ügyefogyott. De az ügyetlenkedésnek koronája mindenesetre a hátsó lapon található, amely nem érmehátlap, hanem a lila festékkel nyomott adóhivatali pecsétek, művészi világába tartozik. Zsúfoltan zavaros, relieftelen, összekuszált és csak alapos szemlélet után mutatja meg esetlen részleteit.
Vajjon miért történik nálunk ilyen ügyekben mindig ugyanaz? hogy úgynevezett pénztechnikai okokra hivatkozva csúf pénzeket bocsátanak ki? Miért tudják külföldön a pénztechnikai, éppen olyan fejlett, vagy talán még sokkal fejlettebb szempontokat a művésziekkel összeegyeztetni?
Abból az egyszerű okból, mert nálunk az utóbbiakkal senki sem törődik, sem a megrendelők, de épen olyan kevéssé a közönség is. Ha egy ilyen művészeti merénylet megjelenik, nincsen, aki nyomatékosan tiltakoznak ellene, a sajtó hallgat s ha elvétve hallatszik is néha-néha egy-egy panasz, annak semmi hatása sincsen. A sikerületlen pénzek pedig évtizedeken át vígan forognak tovább és rendíthetetlenül hirdetik azt a szakadékot, mely a magyar művészet és hivatalos körök között évről-évre mindjobban kimélyül.
