Nemzetközi építészeti kiállítás

Évek hosszú sora óta nem volt olyan tanulságos képzőművészeti kiállításunk, mint a nemzetközi építészkongresszus nemzetközi épitészeti tervkiállítása, mely részben a Műcsarnokban, részben a Nemzeti Szalonban látható. Egyaránt fontos külföldi és hazai részében is. Magyar szempontból elsősorban is történelmi jelentősége fölötte nagy.

Gazdag képanyagával felöleli úgyszólván az egész magyar építészet történetét, végigvezet, a Nyugathoz viszonyítva eléggé szegényes, de mégis nagyon tisztes múltján, megmutatja szerény virágzásainak egy-egy gyorsan letűnő korát, megismertet meg nem értéssel küzdő nagy egyéniségeivel, architektúrailag alacsony fokon álló társadalmunk kompromisszumokra kényszerítő kegyetlen befolyásával, az állami omnipotencia és bürökratikus merevség kegyetlen következményeivel.

Elkalauzol egészen a mai napig, mely sokkal rosszabb helyzetben van, mint az egy-két évtized előtti idők, amidőn szabadabb megmozdulások kezdődtek, új tehetségek kezdték bontogatni szárnyaikat, sokszor hibásan és erőtlenül, de mégis új utakat keresve, küzködve a rosszúl értelmezett hagyományok majmolásszerü imádatával.

A külföldi anyag persze nem retrospektív, ami lehetetlen volna is. A külföld a ma építészetét mutatja be teljes sokrétűségében. Van benne bőven hivatalosan megkövetelt, vagy tehetetlen utánzásból származó úgynevezett történelmiség is elég, de van bőségesen sok olyan törekvés és olyan kész eredmény is, amely egészen világosan tanuskodik arról, hogy az építőművészet is olyan, mint a többiek: csak akkor igazán művészet, ha az egyéni alkotóerő útján a kor lelkét hirdeti, ha nem visszatekintő utánzás, hanem szabad új teremtés.

Erről a nagyon egyszerű és napnál is világosabb igazságról különben a magyar retrospektiv rész is könnyen meggyőzheti azokat, akiknek kezében ma a megrendelés hatalma van. Feszl csodálatos Vigadója, Lechner sokszor kisikló, gyakran elhibázott, de mindig friss alkotóerőt lehellő alkotásai, Lajtha épületei, az úgynevezett magyarosoknak nem is egy munkája ékes tanubizonyságul szolgálhatnak arra, hogy milyen sivár és halott dolog az eklekticizmusnak az a keserves áradata, mely teremtőerő hijával tengődő építészetünket hosszú időn át gótikus, román, barok vagy neoklasszikus épületek emelésére ösztönözte, egyrészt már azért is, mert a bürokratizmus minden önálló új stílusteremtő kisérlettől borzadt, másrészt, mert olyan kevesen is voltak azok, akik stílusalkotásra alkalmasok lettek volna.

Új és nemzeti architektúrát teremteni egy olyan nép közepette, melynek úgyszólván semmi architekturális múltja és szükségletei sem voltak, persze, hogy lehetetlen volt, a kényszerű és egyetlen lehetséges út a lelketlen másolásé volt, hősei és ünnepeltjei pedig a legügyesebben másolgatók és csak a mai idők szolgáltatnak lassanként igazságot azoknak, akik már akkor is, mindenkivel dacolva, járták a felfedezés útjait.

Részletesen elmondani azt, hogy mi minden van ezen a kiállításon, hogy mik fontos tanulságai, jellemezni a rajta résztvevők mai építészetét, egy kötetnyi tanulmányt kivánna. Különben sem teljes, a mai törekvéseknek nem egy fölötte kimagasló egyénisége hiányzik róla, vagy rosszul van képviselve. De úgy, ahogyan itt áll, különösen német anyagával, ellentmondást nem tűrően hirdeti azt, hogy ma nem lehet és nem szabad másképpen építeni, mint mai módon.

Azaz szabadon a ma lelkéből, a ma szükségleteinek talajára helyezkedve és nem a történelmi stílusok álarcosbáljának maszkjába öltözötten. A nagyszerűen gyakorlati és amellett monumentálisan szép, cikornyáktól mentes és még a visszaemlékezéseket is szervesen magába illesztő új építészet mellett milyen hazugul és kicsinyesen hatnak a történelmieskedő, a régmúlt korok lelkét rosszul hazudozó mai építkezések!

Bárcsak meg lenne ennek a kiállításnak az az eredménye, hogy a leghatalmasabb rendelő, a középítkezéseket irányító állami hatalom ne ártaná magát belé az építészek ügyébe olyan korlátolt előírásokkal, hogy egy városban barok, a másikban klasszicista stílusban kell építkezni, amivel a legnevetségesebb hazugságokra kényszerítik építészeinket. Ha ez a szörnyűséges ötlet kormányozta volna a világ építkezését, még ma is cölöpépítményekben laknánk, vagy azok stílusában kellett volna a világnak építkeznie.

Mindenesetre nehéz kívánság az, hogy a hivatalos építkezési ízlés megtagadja önönmagát, hogy ne avatkozzék belé az építészek dolgába. De ők, akik annyira szeretnek a történelmiség elvére hivatkozni, ehhez csak akkor lesznek hűek, ha úgy is viselkednek, mint a régi nagy építtetők.

Levéltári kutatásokra annyit adó bürokrata megrendelőink aligha tudnak szorgalmas tudósaikkal a levéltáraknak még csak legelrejtettebb fenekéről is afféle fejedelmi utasításokat kiásatni, mely előírta volna, hogy Firenze, vagy Róma valamely tervezett épületét, tekintettel a város eddigi karakterére, ilyen vagy amolyan stílusban kell megvalósítani. Ilyen kétségbeejtően művészetellenes gondolat akkor senkinek sem jutott eszébe. Nem ismertek stílusokat, mint a mai végtelenül alapos tudással megvert, de alapjában ízléstelen ember, hanem rajongva érezték meg a művészi szépet, mely minden stílustól független.

S ha megértik azt, hogy az alkotás módját a művésznek előírni nem lehet és nem szabad, hogy valóságos rombolás, ha utánzásra kényszerítik, akkor talán lehet majd remélni azt is, hogy a mi mai építészetünk nem fog olyan keserves reménytelenségben vergődni, mint ahogyan ma vergődik. Mert bizony az, amit minálunk hatalmasabb és lelkileg szabadabb nyugati nemzetek mai építészete mellett újnak produkálunk, nem valami sok.

Inkább csak szerény csírája és igérete annak, hogy a mai építőmüvészet nálunk is kifejlődhetnék, ha a legfelsőbb irányítóiban volna valami megértés az építészet igazi hivatása iránt, s ha volna egy szabad, független és gazdag társadalmunk, amelyre egy frissen és szabadon teremtő művészet az államtól függetlenül támaszkodhatnék.

Mert az állam és a jó művészet újabban nagyon nehezen, úgyszólván sohasem találják meg egymást, hiszen amióta a fejedelmi korszak megszünt, az államhatalom majdnem mindenütt a rossz művészet mellé szegődött. ma nem a nagy renaissance-fejedelmek és egyházfők szolgáltatják a példát, hanem a legművészetellenesebb uralkodó, II. Vilmos, az egykori német császár, aki a történelmiség címén szörnyű torzszülöttekkel népesítette be Berlin utcáit és a paloták belsejét.