Az exotikus tájon utazó, ha valahol ráesteledik és sátort üt, odagyülnek sátra köré a sötétben mindenféle alantasrendű fenevadak. Írtóztató ordítozást csapnak, átbömbölik, visítják, hörgik az éjszakát, - a jámbor utazó halálra rémülhetne tőlük, ha nem tudná, hogy csak az ordításért magáért ordítanak, legfeljebb éhségükben, közel nem mernek jönni, nem érdemes rájuk egy puskatöltényt sem pazarolni. Reggelre eltünnek és az utazó derülten, nyugodtan, bántatlanul folytathatja felfedező útját, új tájak, új magaslatok, új világok felé.
Különös, hogy ez az üvöltözés gyakran felhangzik a mi irodalmunk exotikus tájain is. Időnkint valami különös járvány üti fel a fejét, hosszabb-rövidebb időközökben, megkapják az irodalomban politikailag inficiáltak, a malkontensek, a becsvágyukban sértettek, a saját tehetségtelenségükért rajongók, - az irodalmi és irodalomkörüli élet máj- és epebajosai.
Ezek kikeresnek maguknak valakit, akinek személye, poziciója, hírneve, sikere kiemelkedik a sokaságból és azt vad hajszában körülüvöltik, elhalmozzák szitkokkal, rikoltozva lebecsmérlik, megmámorosodnak a saját dühöktől, elkeserednek a saját ordításuk hasztalanságától s végül berekednek és elhallgatnak. S mire feldereng az igazság reggele, a meghurcolt kilép a körülüvöltött sátorból s látja, hogy nem történt semmi baj, az üvöltözők visszamenekültek a homályba és ő nyugodtan folytatja útját.
Valami lelki betegség ez, amely periódusonként tör ki az irodalom perifériáin nagy virulenciával, aztán a saját céltalanságán ellanyhul és egyszerre leappad. Ismerjük a nyavalyának pontos kórképét, nem egy esetből. Legkifejezettebb formában és leghosszabban az Ady elleni hajszák idején dühöngött, - akkor az is táplálta, hogy maga a megtámadott és fegyveres kísérete is felelgetett egy-egy puskalövéssel az üvöltözésre. Láttuk azóta is a furcsa járvány egy-egy kitörését és lefolyását. Megtanultuk nyugodtan nézni és csendesen megvárni a végét.
Megtanultuk, hogy sem félni, sem sokat törődni vele nem érdemes, mert soha ilyen hajszának eredménye nem volt, soha ilyen hajsza silány és középszerű ember ellen nem folyt, és minden hajszából a megtámadott erősödött pozicióval, jelentőségében megnövekedve került ki. Hovatovább a tehetség s a szellemi és erkölcsi integritás bizonyítékául könyvelheti el a maga javára, aki ellen ilyen hajsza lefolyt.
Legújabban Babits Mihály került ilyen hajsza középpontjába. Hetek, hónapok óta mindenfelől, a legellentétesebb helyekről folyik ellene a támadás, amely költői értéke, irodalmi poziciója, sőt emberi jelleme ellen is tör. A politika szélső jobbjáról és szélső baljáról jönnek ezek a támadások, de koncentrikusan egy cél felé vannak irányítva: Babits Mihály hitelét megingatni, őt a közönség előtt kompromittálni s ő rajta keresztül a Nyugat pozicióját gyengíteni.
Mindeddig a nemtörődés teljes nyugalmával mentünk el ezek mellett a hiábavaló kísérletek mellett. Ignotusnak, akinek tekintélyével a támadók fedezni akarják magukat, mintha ő adta volna ki a jelszót a koncentrikus támadásra, megfeleltek a Nyugatban az erre illetékesek. A méltó és becsületes ellenfél megkapta a választ; de vajjon hogy tetszenek neki azok a szellemek, melyeket Zauberlehrlingjei felidéztek? Mi nem akarunk ezekkel a szellemekkel vitába szállni, mert vitatkozni csak az értelmességgel és jóhiszeműséggel érdemes.
De nem maradhatunk tovább a büszke hallgatásban, akik kötelességet érzünk az irodalmi érték és becsület megvédésére. Most már nem Babits Mihályról van szó és nem a Nyugatról, amely ellen a roham Babitson át megindult, hanem az irodalom erkölcsi és szellemi színvonaláról. Vita helyett hát legalább kiszögezünk néhány kirívóbb jelenséget, mint ahogy falusi gyerekek szokták a denevért, az ajtófélfára.
Hiábavaló munkát végeznénk, ha Babits költői értékét, pályájának irodalmi értelmét akarnók védelmezni. Olyan magasságban áll ő művei talapzatán, ahova az ellene acsarkodók zsivaja el sem hallatszik. S ha most egyszerre olyanok is beállnak értékének tagadói közé, akik majd egy negyedszázadon át csak magasztalni tudták, ez csak annál szemléletesébbé teszi, hogy itt nem irodalmi kritikáról van szó, hanem pamfletről. Még csak nem is csodálkozunk a szándékos rontani-akarás mértékén. A magas égen úszó holdat ugatják, nem a gázlámpát.
Arra, hogy Babits költészetét tagadja, csak a támadók legalja vetemedik. Az értelmesebbje és óvatosabbja két pont felé irányítja a rohamot. Az egyik a Nyugattal kapcsolatos: azzal, hogy Babits az ismert körülmények között átvette Móricz Zsigmond társaságában a Nyugat szerkesztését. Babits, Móricz, Fenyő a Nyugatban elég világosan megállapították a való tényállást, kitűzték a Nyugat céljait az új helyzetben, félre nem érthető nyiltsággal és határozottsággal. A Nyugat azóta megjelent minden száma bizonyítja a kitűzött célok becsületes alkudozás nélküli, a szabadság szellemében való szolgálatát.
A másik pont: Babits mint Kisfaludysta.
A Kisfaludy-társaság, elnökének kezdeményezésére, jónak látta kilépni eddigi elzárkózó álláspontjából, tért engedni az általa eddig perhorreszkált irodalmi felfogásoknak s körébe vonni ezeknek néhány képviselőjét. Ennek jeléül Babits Mihályt is megválasztotta tagjául. Babits Mihály elfogadta a társaság tagságát, nem valami haszon reményében, mert hiszen ez rá nézve csak terhet jelenthet és meghurcoltatását előre láthatta, szüksége rá semmiféle szempontból nem lehetett.
Ő maga ismételten kijelentette, hogy megválasztatása ügyében teljesen passziv volt, nem tett ezért egy lépést, nem mondott ki egy szót. Semminek, elvnek, meggyőződésnek, állásfoglalásnak feláldozását vagy elalkuvását senki sem kivánta tőle s ő semmit fel nem áldozott és el nem alkudott. Azt írja, a mit eddig, úgy, a hogy eddig, egyetlen nézetét nem módosította. Álláspontja az irodalom kérdéseiben majd egy negyedszázadon át mindig nyilt, mindig töretlenül egyenes vonalú volt. Aki errenézve minden bizonyíték nélkül, egyszerűen odavetve újabb gyanusításokat mer leírni, az tudatosan állítja a kétségtelen igazság ellenkezőjét.
Tájékozatlanságon és személyes rosszindulatokon kívül csak a politikai bosszú vezetheti a támadókat. Annak idején az Ady elleni harc is politikai praemissákból indult ki. De ez legalább nyilt sisakkal folyt. A mai támadók álarcosan harcolnak, köpenyükre az irodalom védelme van fölírva s politikai céljaikat csak az veszi észre, aki a soraik mögé is tud nézni. Babits az apolitikus tipusból való, ami nem is azt jelenti, hogy nincsenek nézetei politikai dolgokban, hanem hogy irtózik a politikába való beleegyedésnek még a látszatától is, nézeteit nem akarja beilleszteni semmiféle párt-dogmatikába és nem akar, nem is tud a kultúra dolgaiban politikumot látni.
Ez bőszíti ellene a politika megátalkodottjait egészen a személyi integritása elleni támadásig. Érzik benne az önmaguk ellentétét, és pedig magasabb rendű ellentétét s ezt nem tudják megbocsátani. A verebek dühe ez a magányosan éneklő dalosmadár ellen. Ismét az a refrain: nem vitatkozunk, nem érdemes. Néhány példát mégis ideszögezünk, csak éppen, hogy jellemezzük a hadjáratot.
Természetesen támadják Babitsot a Baumgarten-alapítvány kurátori minőségében való tevékenységéért. A tények legcsekélyebb ismerete nélkül, az informálódásra való készség nélkül, légüres térben való elképzelések alapján ítélnek s olyan vakmerőséggel, amilyenre csak a felületesség képes. Akad olyan támadó is, - erről csak szégyenkezve lehet írni, - aki meg akarja mérgezni azt a falatka kenyeret, is, melyet az alapítvány néhány szegénységgel küzködő írónak juttat, amikor úgy tünteti fel a dolgot, mintha az évdíj ára az írói függetlenség és meggyőződés feladása volna. Olyan etikából kiinduló elképzelés ez, amely csak megvásárolható embereket ismer.
Nemcsak az író, hanem az irodalom szabadságát sérti meg az a kritikus, aki az írót és irodalmi folyóiratot úgy képzeli - ezt a szót Ignotustól kérem kölcsön, - mint a cigánybandát, amely azt a nótát köteles húzni, melyet a közönség parancsol s aki nyilván Bartók Bélától is azt kívánná, hogy hangversenyén a közönségtől kérdezze meg, hallgatót húzzon-e vagy csárdást?
Egy kritikus, aki nem ismeri az író souverainitását, nem tudja, hogy az ízlés labilitásánál fogva nem lehet irodalmi kritérium s hogy a világirodalom minden nagy alkotóját köztük Arany Jánost is, - vádolta ízléstelenséggel a minden szokatlantól visszahőkölő nyárspolgári kicsinyesség. Egy kritikus, aki nem veszi észre, mennyire azonos eszközeiben, módszereiben, pártjaiban, erkölcseiben a Babits elleni mai pasquillus-áradat az egykor Ady ellen tomboló harccal!
A jóhiszeműség a kritikusi erkölcs alaptétele, de nehéz jóhiszeműnek lenni annak, aki mindenáron bántani akar. A Babits elleni támadások nagy részétől meg kell tagadni a jóhiszeműség még egészen szerény mértékét is. Jóhiszeműség-e, mikor egy író élete művét mikroszkópikus vizsgálat alá veszik, olyan mikroszkóppal, amely nemcsak nagyít, hanem torzít is és ha nagynehezen tálalnak benne egy erre alkalmas mondatot, ezt addig csűrik-csavarják a rossz zsurnaliszták ismert facsaró módszere szerint, amíg bele tudják magyarázni eredeti értelmének pontosan az ellenkezőjét.
Aztán olyan szándékokat és célzatokat imputálnak az elfacsart értelmű mondat mögé, melyektől az író a lehető legtávolabb áll s ezeket az imputálásokat egyszerűen ténynek állítva, kötelet akarnak fonni belőlük az író nyakába? Ennek a módszernek néhány érdekes példáját mutathatjuk fel. Babits fejére idézik, Ezüstkor című, a Nyugat idei március 1-i számában megjelent cikkéből ezt a mondatot: "régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rontás. A rontás érdekel..." Ez az idézet úgy van odaállítva, mintha a kérdéses cikk tartalmát és Babits tendenciáját fejezné ki.
Tessék újra elolvasni az Ezüstkort, mindenki meg fogja látni, hogy a tendenciája épp az ellenkezője: a cikk a rombolás és rontás ellen van írva s aki ezt nem érti meg sorai közül, meg kell, hogy értse befejező mondataiból, melyek így szólnak: "Jöjjön tehát a harc, a megtartó harc a romlás ellen, jöjjön a szigorú bírálat, jöjjenek a Tacitusok és Petróniusok" stb. Ebben az esetben a kritika még a csűrés-csavarás szellemi erőfeszítésétől is megkímélte magát, egyszerűen ferdít. Nem annyira a jóhiszeműség hiányán csodálkozik itt az ember, hanem a naivitáson, mellyel a pasquillus szerzője kiszolgáltatja magát.
Nem kisebb naivitás van más pasquillistának eljárásában, csakhogy ez annak a naivitása, aki a fölény és cinizmus pózaival tesz tanubizonyságot hamvas gyermetegségéről. Ez addig csűri-csavarja Babitsnak néhány mikroszkóppal kinagyított mondatát, amíg derült csodálkozásunkra kifacsarja belőle azt, amit mindenáron akar: hogy Babits politikai szempontokat kever az irodalomba. Minden józan ésszel élő ember előtt világosan áll, hogy ennek ellene mond Babits egész életműve, benne az idézett mondatok is, hogy Babits soha nem akart és nem tudott irodalmi dolgokat faji, felekezeti, vagy osztályszempontok szerint nézni és ennek bizonyítéka az idézetül kiírt gondolatmenet is, ha valódi értelmét és szándékát érti ki valaki belőle. Csak az igazságtól való függetlenség adhat bátorságot arra, hogy valaki ennek az ellenkezőjét állítsa.
Végül még egy kövér denevért kell fülön fogva az ajtófélfára szegezni.
Babits Magyar író 1919-ben című, közvetlen a proletár diktatúra után írt cikkéről egy pasquillus egyebek közt ezt mondja: "az elsők között mutatott rá azokra az írókra, akik a nagy próbatétel idején nem hivatkozhattak a tiszta fajiságnak vérpróbájára s kikre azért Babits szándékaihoz és szavaihoz minden hasonló szándékaikért és szavaikért, a legkeservesebb hajszoltság idején épp Babits mondta ki az első anathémát".
Itt az emberi becsületnek van szegezve a mérgezett toll. Az idézett szavaknak nem lehet más értelmet tulajdonítani, mint hogy Babits a kommün utáni hajszoltság idején valakiket denunciált. Ez a vád sötét mélyeibe világít leírója erkölcsi süllyedtségének és hogy egyáltalán leírhatták, mutatja egyúttal irodalmi életünk elszomorító süllyedtségét is.
Ezzel be is fejeztük. Úgyis mély belső ellenkezést kellett leküzdenem, hogy ezt így elmondjam. Erősen érzem, hogy a dolog mélyen Babits szinvonala alatt áll, mélyen a Nyugat színvonala alatt áll és, bocsánat a nálam szokatlan szerénytelenségért, mélyen a magam színvonala alatt áll. Mi csak az értelem és becsület fegyvereivel tudunk harcolni s csak olyan ellenfelekkel, akik erre méltók Nekünk elég, ha rámutattunk a támadók moralitására.
Schöpflin Aladár
