Huszadik század - történelem jelenidőben

15.000 PENGŐ JUTALOM

Az irónak, aki mellesleg publicista is, mikor irodalmat csinál, el kell felejteni ezt az utóbbi minőségét. A publicista beleszólása irodalmi dologba mindig zavart jelent, a dolgok túlságos kiélezése felé vezet, elhalványítja az író objektivítását témájával és alakjaival szemben, olyan többletet ad az írói munkához, ami fölösleges és éppen ezért ártalmas. Ez a többlet az, ami megrontja Zsolt Béla igen jól elgondolt és sok részében színpadilag is nem közönséges ösztönt eláruló darabjának hatását.

A bankrablók kézrekerítésére kitűzött nagy összegű jutalom körüli bonyodalmak ötlete nagyon hálás annak számára, aki reflektorul akarja használni, hogy rávilágítson vele a kispolgári emberek kapzsiságára és közönségességére. Zsolt Béla azonban nem éri be a reflektor eredeti fényével, az író elgondolását folyton színezi a publicista és ettől hamis és túlzott lesz az, amit a reflektor mutat.

Az alakokat nem hagyja maguktól mozogni és beszélni, a hangjukba belekeveri a saját hangját, a mozgásukat szemmel láthatólag egy tendencia irányába igazítja s ettől a tendencia olyan túlzott fontosságot kap, hogy háttérbe szorul mögötte maga a darab s eközben éppen túlhangsúlyozottságánál fogva maga is homályba kerül. A darab végighallgatása után nem vagyok tisztában, mit akart az író szatírája meztelenre vetkőztetni: a bürokráciát, a nyárspolgárságot, vagy az egész mai élet-berendezést? Az az eset forog itt fenn, amikor az író nem oda ér, ahova indult, mert nem jár egyenes úton, hanem minduntalan mellék-ösvényekre kanyarog.

Ezért kelti fel azt az érzést, mintha animózus volna alakjaival és egész cselekvényével szemben. Nem éri be azzal, hogy silány, kapzsi, közönséges embereket mutat be, hanem még folyton rá is mutat silányságukra, kapzsiságukra és közönségességükre, mintegy külön megszidja őket érte. Már pedig akkor volna jó, ha maguktól, az író észrevehető szándéka nélkül mutatnák meg nevetséges voltukat, ha nem az író állítaná őket, hanem maguktól állanának a szatíra pellengérjére.

Hogy kívánhatja tőlem valaki, hogy érdeklődjem olyan emberek iránt, akikről ő maga rágja a számba, hogy érdektelenek? Ezzel megfosztja életüktől, requizitumokká teszi őket, elhomályosítja fiziognomiájukat.

Nem a tendencia ellen szólok, a tendencia jogosságát a színpadon nem lehet kétségbe vonni. A tendenciának azonban a darab és nem az író tendenciájának kell lenni. Elég, ha a darabban azok a személyek szerepelnek, akik a színlapra vannak nyomtatva, amint egy különleges szereplő, maga az író, keveredik közéjük és beszélni kezd helyettük, mindjárt ott a légköri zavar és elveszti színét, ízét, sőt érthetőségét is a szó. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy ez így van, mint az a szembetűnő tény, hogy a darabnak majd minden jelenése jól indul, minden főbb szereplőjének vannak hatásos pillanatai s mindig akkor romlik el a dolog, mikor az író kezd közbeszólni.

Érdekes még, hogy ezek a szerzői közbeszólások mindig a banalitás felé szorítják a jeleneteket. Ezek az írót félretoló publicista banalitásai, mert a publicistának nem lehet színpadon más szava, csak banális. Erre átütő erejű példa az első felvonás végén a fiatal ügyvéd kitörése, amellyel az író a maga személyében lép ki a színpadra s azt éri el, hogy az alak türhetetlenül kellemetlenné válik s a néző azoknak ad igazat, akik rendőrrel vagy a mentőkkel akarják eltávolítani.

Sajnálkozva gondolok vissza a darabra, mert a kétségtelen jószándékon kívül valódi írói, sőt drámaírói ösztön is pazarlódott el benne. Az ötletei, mint például a gentleman-gondolkozásu bankrablók, akiknek a betörés épp olyan rendes ipar, mint akármelyik más, vagy a szomszédasszony, aki rémtörténetek mesélésével vígasztalja a férjéért remegő feleséget, íróilag és színpadilag majd mind jók, csak a kidolgozás túlbuzgalma laposítja el őket.

Milyen jó gondolat, hogy az irodaigazgató a maga bőrén kénytelen érezni a rendőrségen a hivatalnak packázásait, amiket egy felvonással előbb maga is gyakorolt a hivatalában mással szemben és milyen hatástalanná válik ez a jó ötlet a rendőrségi jelenet lármás zürzavarában! Az írói ökonomia elleni vétséget súlyosan bünteti az irodalmi büntetőtörvénykönyv.

Az előadáson is meglátszik a túlbuzgalom, minden áron kicsikarni a sikert a darab és a vergődő színház számára. A burleszket még burleszkebbé teszik, a szereplők közül jóformán csak Mály Gerő, Kökény Ilona, Simon Marcsa és Szigeti maradnak szerepük igazi keretén belül, a többiek mind többé-kevésbé kiugranak belőle.

A máskülönben ötletes rendezés nem fogta meg erős kézzel a darab tónusát és engedte, hogy a színészek játéka túlozza a túlzást. Milyen különös dolog a művészetben, hogy pontosan csak annyit szabad mondani, amennyi elkerülhetetlenül szükséges s ennél több épp olyan baj, mint a kevesebb s túlbuzgóság épp annyit ront, mint könnyelmű felületesség.