Huszadik század - történelem jelenidőben

Petőfi költészete és tüneményes halála elviselhetetlen örökséget hagyott özvegyére. A Világost követő idők közvéleménye, a keletkezőben levő Petőfi-legenda glóriájában, a nagy katasztrófa után szalmaszálakba kapaszkodó nemzeti érzés vehemenciájával azt követelte tőle, hogy maradjon abban a magasságban, amelybe a költő szerelmes romantikája emelte s álljon most már egész életében azon az emberfölötti talapzaton, amelyen a kortársak fantáziája nem is az élő Petőfit, hanem az emberek tudatában kialakulni kezdő Petőfi-ideált kialakulni látta.

Ezt a követelést szinte fenyegetővé tette az akkori Magyarország puritán erkölcse és még inkább a Szeptember végén tragikus jövőbelátása. Ekkora örökség elviselésére nagy lélek kellett volna. Mártíriumot lehet önként vállalni, de mártíriumra senkit se lehet kényszeríteni. Semmiféle közkívánat nem tehet kis lelket naggyá. Szendrey Júlia pedig nem volt nagy lélek. Az átlag-nők színvonalán alig valamivel felülálló teremtés volt.

Petőfi költészetéből sem látjuk - az összes magasztaló ritmusokon át - valami különös emberi vagy asszonyi kvalitását és minden, amit tudunk róla, amellett szól, hogy nem volt több más asszonyoknál, sem intellektus, sem morális erő dolgában. Élnivágyó, kacér és hiú fiatal nő volt, dilettánsa az életnek és irodalomnak, kicsit inficiálva George Sand frazeológiájával a nők jogáról az élethez és szenvedélyhez, a romantikának azzal a női lecsapódásával, amely a kor szellemi életének középpontjában álló szabadságeszmét asszonyi módra mindjárt a szerelmi komplexumra applikálta és a mult század közepének nyugtalanabb idegrendszerű asszonyait arra izgatta, hogy a nyárspolgáriasság bilincseiről csevegjenek, levágassák a hajukat, férfiakkal a szokottnál szabadabban érintkezzenek és ha akad férfi, aki a szavukon fogja őket, kisebb-nagyobb bolondságokat csináljanak.

Aki valaha olvasta Szendrey Júlia írásait, az ezenfelül azt is tudja, hogy Júlia szentimentális, puha lélek volt, a bas bleu-típusnak talán első kifejezett példánya a magyar levegőben. Semmi esetre sem volt akkora örökség elviselésére, mártíriumra alkalmas lélek s ha a közvélemény ezt követelte tőle, akkor a közvélemény lehetetlent követelt. Viselkedését a Segesvárra következő hónapokban többé-kevésbé meg lehet érteni a bizonytalanságból, melyben férje élete-halála felől élt, az idők izgalmából.

Gyors férjhezmenetele aligha volt más, mint menekülés a pletyka elől, amelyben az egész ország résztvett és valószínűleg menekülés a szegénység réme elől is, amely már ott állt küszöbén. A szigorú erkölcsbírák közül ugyanis senkinek sem jutott eszébe megkérdezni tőle, van-e miből élnie. Amit tett, azért megbűnhödött, kelleténél is jobban, a közvélemény ítéletével, egy rosszul sikerült házasság életfogytiglani igájával.

Azt meg lehet érteni, hogy Arany megírta róla - bár életében nem adta ki - A honvéd özvegyé-t, Jókai A holt költő szerelmé-t, amelyet még az én időmben is szerettek szavalni lágymeleg, melodramatikus zenekísérettel. Nekünk azonban, 80 évvel a történtek után, kímélettel kell vele bánnunk; ami annak idején érthetetlennek és megbocsáthatatlannak tünt fel, az ma már érthető és megbocsátható kell hogy legyen.

Herczeg Ferenc is a megértés és megértetés szándékával nyúlt Júlia alakjához. Nehéz dologra vállalkozott, mert az alak és története nagyon kevéssé alkalmas drámai földolgozásra, majdnem lehetetlen igazolni színpadon a költő feleségének asszonyi jogát a maga életéhez a szigorú közvéleménnyel és a költő presztizsével szemben. Ezt a feladatot Herczeg-nek még megközelítenie sem sikerült. Akkora súllyal szemben, amit Petőfi költészetének szerelmes idealizálása jelent, nem tudott semmi ellensúlyt állítani Júlia alakjában.

Az a Júlia, aki a segesvári csata napján Tordán a haszontalan Laukával szórakozik, flörtölő pillantásokat vált a csinos muszka Trubeckoj herceggel, majd később Kolozsvárt, még mindig nem tudva, csakugyan elesett-e az ura, folytatja mindezeket a flörtöket, pezsgőzik Laukáékkal, felölti az orosz herceg küldte díszes jelmezt és majdnem elmegy az orosz tisztek álarcosbáljára, - ez a Júlia hiába szaval aztán arról, hogy neki joga van az élethez, nem akar 22 éves korában kriptába zárkózni egész életére stb.

Ezzel a Júliával szemben a közönség akarva, nem akarva kénytelen a nyárspolgári közvéleményt képviselő Kovács professzoréknak igazat adni, akármennyire tudja, hogy a professzor okvetetlenkedő vén salabakter, a feleségéből pedig annak az asszonynak az irígysége beszél, aki maga is szerelmes volt, most is szerelmes Petőfibe. A színdarab az ellenkező célhoz érkezik, mint amiért írva van.

Júliát nem tudja sem érthetővé, sem szimpatikussá tenni, annyival is kevésbé, mert nincs is alakjának összefogott karaktere, az egész nő csak folytonos izgatott vibrálás, mindennemü lelki mag nélkül. A darab már fogantatásában el van hibázva.

Kidolgozásában még inkább. Az összes alakok nagyon kevés vonással vannak megrajzolva és ezek a vonások is merevek és élettelenek, olyanok lesznek az alakok tőlük, mint a deszka. Fokozza ezt a dialógus élettelensége. Csupa holt, írott szavak hangzanak, alig hallunk élettől sugallt hangot: a beszéd nem a költőileg a színpadra varázsolt életből jön, hanem a sugólyukból.

Ez egyszer Herczeg klasszikus írói diszkréciója is csütörtököt mond, a darabba ízetlenségek elegyednek, mint a második felvonásban a Lauka-Balázs-Lendvay-trió tósztozó hódolása Julia előtt a pezsgőzés közben és még inkább a Trubeckojval való táncjelenet, melynek operettszerűségét Harmath Imre is megirigyelhetné.

A drámai technika csudálatos módon alatta áll Herczeg máskülönben fölényes színpadi tudásának. A jelenetek fűzésében és kapcsolásában minduntalan meglepő primitivségek tűnnek fel. Különös példa erre a harmadik felvonás. Júlia ül a szobájában s a többi szereplők, Horváth Árpád, Lauka, Kovácsék, Trubeckoj úgy jönnek be sorban hozzá, indokolatlanul, mint a fogorvoshoz a páciensek. A befejező jelenet, mikor Júlia Petőfi képe előtt a Szeptember végén-t szavalja sírdogálva, elszomorítja az embert, de nem abban az értelemben, ahogy az író akarta.

A történelmi tények önkéntes elintézéséről nem akarok szólni, - megengedem, hogy lehet arról vitatkozni, van-e az írónak joga a történelmet a valóságtól függetlenül alakítani. Tényekbeli önkényességek felett napirendre lehet térni, ha az író a kor atmoszféráját éreztetni tudja. Itt azonban az atmoszféra sem kielégítő. A darab a biedermayer-levegő s a szabadságharc-végi közhangulat egészen konvencionális, színpadról már untig ismert vonásaival dolgozik és szereplői nem egyszer mondanak olyan szavakat és gondolatokat, melyeket nem mondhattak 1850 körüli magyar emberek.

Csak elismeréssel lehet szólni a színészek munkájáról. Nehéz küzdelmet folytatnak az író által rájuk bízott anyag merevségével. Bajor Gizi szépsége, fiatalsága és tehetsége minden eszközével küzd a lehetetlenért, hogy a folyton széthulló alakot valahogy összetartsa, hogy ne mutasson az egyik jelenetben kiállhatatlan hiszterikát a másikban szentimentális nyafogót.

Ami ebből sikerül neki, az fölér egy teljes színészi alakítással. Különös figyelmet érdemel Lehotay Horváth Árpád alakjában: neki sikerült ezt az alakot egésszé, majdnem emberivé formálni a maszk, beszéd, mozgás természetesnek ható stilizáltságával.

Ez eddig legkiválóbb alkotása az egyre jobban kibontakozó fiatal színésznek. Tőkés Anna egy hálátlan szereppel küzd önfeláldozóan, Gál és Kürthy György némi humorral próbálják Kovács tanár és Lauka alakját elfogadhatóvá tenni. Uraynak azért kell művészi ízlését megfeszíteni hogy ne legyen tulságosan észrevehető, mennyire operett-tenorista az a Trubeckoj herceg.